Neccháló, rózsaszín szőrme és csillámpor – egy átlagos péntek a Szigeten

Tiniként úgy gondoltam, hogy a fesztivál az a hely, ahol hangos a zene, nagy a tömeg és legkevésbé se komfortos, viszont akármennyire is ódzkodom tőle, egyszer az életben el kell menni, meg kell tapasztalni, ki kell próbálni milyen is az a bizonyos fesztivál-élet. Egyszer kipipáltam – jó volt, élveztem, amennyire ezt élvezni lehet, szép emlékként őrzöm magamban. De nem gondoltam, hogy lesz az az előadó, aki be tud csalni még egyszer egy ilyen helyre – pláne felnőttként. És volt. Mert látni kellett az Imagine Dragons-t még egyszer, újra érezni, milyen frenetikus a hangulat, amit csinálnak. És a Sziget épp ezt adta. Péntek délután izgatottan buszoztam a Hajógyári-sziget felé, hogy ott a férjemmel kézen fogva, megszerezve a karszalagot belecsöppenjünk egy olyan világba, ahol mindketten kicsit idegenül mozgunk, egy minipoliszba, ahol az önazonos fura figurák találnak otthonra, és ahol vendégül láttak bennünket – két másként furát – egy este erejéig. Nem győztük inni a necchálóba, rózsaszín szőrös köntösbe, kalapba és színesebbnél színesebb göncökbe öltözött, csillámporral és strasszokkal ékesített fiúk és lányok látványát (meg kellett állapítanom, hogy a lányok többsége vagy felsőt visel, melltartó nélkül, vagy csak melltartót – felső nélkül). Rácsodálkoztunk a rengeteg sátorra, az este hatkor tántorgókra, az éjjeli masszázssátorra, a fodrászatra, az ételárakra, a Dentista törött kerekű kocsijára, az óriás zsiráfra és zebrára, az élőszobrokra, a papírszékekre és repoharakra. Egyszóval a Szigetre.