Így ünnepeltük a VOLTot

Tartalomjegyzék

VOLT

Komoly élményben lehetett részük azoknak, akik már a VOLT nyitónapján bevették a Lővéreket. Kedden minden a fesztivál huszadik születésnapjáról szólt, a Telekom Nagyszínpadon nagy tömeg előtt húsz hazai zenekar köszöntötte a jubiláló VOLTot, mi pedig végig követtük az eseményeket. A VOLT huszadik születésnapját ünneplő gálát a Kerekes Band nyitotta rekkenő napfényben. Betyárjaink a Csángó boogie mellett minden Lacika kedvencét, az országimázsépítő Mr. Hungary-t is eljátszották, mellyel nagykövetségeket lehetne felszentelni akár Mongóliában is.

Ezután Müller Péter Sziámi következett, mint megkerülhetetlen hazai fesztivál-intézmény, hogy utána Czutor Zoltán és mini-Belmondója adjon akusztikus ízelítőt szombati fullos fellépéséből; ekkor beatbox és a kikerülhetetlen szegedi flashbackek rohamozták meg a Telekom Nagyszínpad előtti egyre népesebb küzdőteret.

A gigantikus nyitóbuli leghosszabb szettjét az az Európa Kiadó vállalta magára, aki kerek húsz éve is szerepelt a VOLT plakátjain, de végül nem lépett fel. Most kerek negyven percet játszottak, mintegy letudva egy régi adósságot, az új generációt megszégyenítő feszességgel és energiával. Dalszövegeik sajnos vagy szerencsére – mindenki döntse el maga – a mai napig érvényesek, ennek megfelelően a Megalázó, durva szerelem című hátborzongató számukkal fejezték be előadásukat. Menyhárt Jenőék épp eléggé felborzolták a kedélyeket ahhoz, hogy a Moby Dick kegyetlenebb gondolatai vehessék birtokba a színpadot, hogy aztán a jubileumi naplementében a Magna Cum Laude dúsítsa fel a közönséget, alaposan megénekeltetve az ünneplő tömeget.

Mező Misiék után egy kis kóstolót kaphattatok a nyolcvanas évek hazai tánczenéiből Cserpegi Éva és Végvári Ádám jóvoltából. A Neoton Famíliát képviselő énekes-gitáros páros stílusosan kétszázhúsz felett indította háromdalos blokkját, majd örökkévaló diszkószirén énekekkel kábították el a Telekom Nagyszínpad előtt csápoló tömeget.

Hírnevüket nem meghazudtoló módon a Bëlga megint hibátlanul érzett rá a hangulatra, és a diszkófíling szabad asszociációs játékszabályai szerint eljárva köszöntötte az ünneplő VOLTosokat. Nálunk tapasztaltabb hermeneuták szövegértelmezői képességeit is meghazudtoló programjukon előkerült a Fesztiválállapot, a Boros, és a Magyar Nemzeti Hip-Hop, arról nem is beszélve, hogy előadásuk alatt Titusz helyett ezúttal a VOLT egyik alapítója, Lobenwein Norbert kezelte DJ Fesztiválszervező néven a potmétereket.

Őket váltotta a Compact Disco, akik nem bízva a véletlenben legnagyobb slágerükkel, az azeri Eurovíziós döntőt megjárt Sound Of Our Hearts-szal hódítottak ismét, de az ünneplő tömeg megnyerése érdekében bevetették a Leave It Up To Me-t is. Kézrátétel helyett a pozitív energiákat kézfeltétellel adtuk át egymásnak a Hősök egyszámos performansza alatt, a Quimby alig több mint tíz perces koncertje közben pedig egy percig sem gondoltunk rá, hogy gonosz erők nevetnek ránk teli pofával, és az este véget érhet azzal, hogy most azonnal megtaláljuk a legközelebbi kijáratot hazafelé.

A Kiscsillag három dallal vette ki a részét az ünneplésből, hogy utánuk Kardos-Horváth Janó egymagában ríkassa meg az ünnepben felhevült női szíveket. Utána a konferanszié-duó a gálát lebonyolító technikusoknak is kikért egy nagy tapsot, mégiscsak húsz produkció olajozott működéséhez asszisztáltak hibátlanul. A Brains egy hirtelen huszárvágással a dübörgő basszusok mezejéig tolta ki a határvonalakat, hogy egyszerre pattogjunk önfeledten az elektronikus zenék eszköztárával megidézett Ini Kamoze szellemével együtt.

Az eddig műsorvezetőként bizonyító Animal Cannibals tagjai, Ricsipí és Qka MC is megkapta a maga tíz percét, ami alatt ők sem hagyhatták ki, hogy egy kis dubsteppel turbózzák fel a régi slágereket. A friss életműdíjas Anima Sound System három korszakából állította össze mai műsoruk dalait, régi szokásukhoz hűen mindhármat új öltözékben vezették elő, ami bizonyította, hogy dalaik ugyanakkora lázba hozzák a közönséget ma is, mint azokat az arcokat, akik már az első VOLTokon is csak rájuk voltak kíváncsiak. Az illusztris vendégsereg legifjabb zenekara, a Ligeti Gyuri vezette We Are Rockstars két dallal kedveskedett a közönségnek, hogy egy fél-akusztikus előadással a Punnany Massif tegye teljessé a születésnapot. Mellettük egy konfetti-esővel díszített fináléhoz újra csatasorba állt MC Columbo a Brains-ből, Eckű a Hősökből illetve Walkó Csaba a Compact Disco-ból, hogy nyomatékosítsák a hét hátralevő részére: nincs más hátra, mint előre.


A Telekom Nagyszínpad bűvköréből kikerülve több zenekar koncertjén vettünk részt. Kora délután a mindig provokatív és ellenállhatatlan Kolin csavarta el a fejünket, majd egy hibátlan elektrorock produkciót láthattunk Ligeti Gyuri új zenekrának, a We Are Rockstars-nak köszönhetően. Jó tudjuk, erőből és fémzenéből sosem elég, ezért az este folyamán a Blind Myselfet sem hagytuk ki, és a Children of Bodommal is zúztunk egyet a fináléban.

A pécsi attak után kérdéses, volt, hogy a Kolin fel fog-e még lépni vidéken, hiszen Pécsen például persona non grátává váltak. Ehhez képest itt Sopronban nagy hangulatot csinált a glamour-trash diszkózenét játszó zenekar és atrocitás se történt. Igaz, ezúttal csók se csattant el, pedig szokás szerint sűrű sorokban álltak a lányok a színpad előtt. Volt helyette műbunyó a Bitches on the trucks című szám alatt, megemlékezve ezzel a nagy port kavart jobb horogról. A polgárpukkasztás és a cinizmus úgy látszik továbbra is aduásznak számít a popszakmában. Az Electric Six magyar verziója egyáltalán nem veszi magát komolyan, de színpadon válik igazán világossá, hogy itt száz százalékos szórakoztatásról van szó. Magyarország elsőszámú pozőrje, Linczényi Márk úgy viselkedett a laza tömeg előtt, mint maga Freddie Mercury egy stadionturnén: hatalmas pózok, feszülős mez, flitteres naci, falzett, Muse-os riffek, Alphaville-es szintifutamok, sőt, még egy Anima Sound System feldolgozásra is vállalkozott.

Nem kevés önbizalomról és ambícióról árulkodik az, ha egy nemrégiben alakult hazai zenekar We Are Rockstars néven vadászik a hírnévre. Ligeti Gyuriék azonban olyan őszinte fazonok, kiknek egészséges önbizalma soha, semmilyen körülmények között nem vált ki ellenszenvet a közönségből. Miért is? A válasz a lehető legegyszerűbb: produkciójuk olyan erős, lendületes és profin kidolgozott, hogy aki nem a név alapján ítél elsőre, hanem hallotta már valamelyik hiperdinamikus elektrorock slágerüket, esetleg látta őket élőben, egy pillanatra sem kérdőjelezi meg rocksztár státuszukat. Tegnap a Telekom Nagyszínpadon megrendezett gálaesten a VOLTosok már megbizonyosodhattak róla, milyen komoly erőket képvisel a We Are Rocktars, akiket az est műsorvezetői szimplán a jövő nagy zenekaraként mutattak be a fesztivál legnagyobb színpadán felsorakozott tömegnek. Játékuk sokakat meggyőzött,  mi pedig már alig vártuk a folytatást, melyre alig több mint tizenkét órát kellett várni. Most ugyan nem voltunk olyan sokan, mint a tegnapi rövid, kétdalos koncerten, ennek ellenére a négytagú zenekar mindent megtett azért, hogy kiszolgálja a színpadot és a küzdőteret elválasztó kordon felsorakozott kemény magot, akik rögtön a nyitány után a We Are Rockstars egyik legismertebb számára, az It's Not Overre pöröghettek fel. Természetesen a program nagy részét a zenekar első nagylemezének, a 2011 őszén megjelent Let It Beatnek a legjobb darabjai tették ki, hallhattuk a Lead You-t, a Lift Me Up-ot, a Fly-t és a Signt, melyek mindegyike bátran felvehetné a versenyt bármelyik nagy nyugati zenekar, mondjuk a Killers és az Editros dalaival, a zenekar frontemberének teljesítménye pedig a Verve marcona vezérét, Richard Ashcroftot is meggyőzte volna. Hogy ne legyen olyan kiszámítható a buli Ligetiék bedobtak egy Depeche Mode-feldolgozást, a Freelove-ot, majdnem egy órás koncertjük legemlékezetesebb pillanata pedig a zenekar Petőfi Rádiós sikerei előtti korszakát megidéző Run,Run előadása volt. Nem kérdés: a We Are Rockstars-ban rengeteg lehetőség rejlik, reméljük legközelebbi VOLTos koncertjükön még többen nézik majd meg őket.

A Blind Myself egy megbőszült csorda lendületével rohant fel a színpadra és tette magáévá a játékteret, amin csak azok lepődtek meg, akik először látták őket élőben. Tóth Gergely énekes egy Chicago Bulls trikóban lépett eléjük, hogy még nekik is egyértelmű legyen, ki a vezérbika a társaságban. A rájuk jellemző tempóban kezdték el a műsorukat, mindjárt egy meglepő húzással: a Nagy Feró vezette Ős-Bikini Maradj már című dalának átirata olyan szintű megdöbbenést okozott a közönség soraiban, hogy az egybegyűltek leesett álluk súlyától nem bírták felemelni a lábukat. A Blind Myself vezére megtette ezt helyettük is, a szövegek minden egyes sorát a színpad egy másik pontján énekelte, de ez a hozzáállás egyik zenészből sem hiányzott. A koncert derekára sűrű embertömeggé álltak össze az első sorok, a közönség maximális fordulatra kapcsolt, lehetetlen volt megtalálni a zúzás epicentrumát. A koncert vége felé Tóth Gergő felidézte az egy évvel ezelőtti, ugyanezen a helyszínen megtartott koncertjüket, ami alatt a közönség soraiban tett vonatozás alatt még a cipőjét is elhagyta. Mi más jöhetett volna, mint a Zakatol a vonat, ami után ripsz-ropsz a műsor végéhez is értünk. A Lost in Time-mal volt katarktikus a finálé, melyben szívünk szerint még szívesen elvesztünk volna egy kicsit.

A kilencvenes évek legsúlyosabb felderítetlen finnországi gyilkosságáról elnevezett Children of Bodom elhozta a VOLTnak a legsúlyosabb riffeket, a legsötétebb refréneket, és a legmélyebb basszusokat. A csordultig töltött OTP Bank-Petőfi Színpadon laza gatya nem maradt derékon, és erről elsősorban nem is a basszusgitáros témái, hanem a dobos duplalábdobja tehetett. Alexi Laiho, énekes és gitáros nem az elborult death metalosok stílusában, hanem sokkal inkább egy világklasszis zenekar frontembereként celebrálta zenekara fellépését. Ehhez természetesen az is kell, hogy eszmeiségét tekintve ne essen végletekbe egy amúgy magát extrém metalnak tituláló dallamos death metalt játszó zenekar. A COB ugyanis nem a szövegek vagy a megjelenés általi sokkolásra épít, hanem a technikás játékra. Erre a legjobb példa, ha valaki megfigyeli, hogy Alexi a koncerteken a bal combjára felkiáltójelként feltámasztott gitáron penget, láthatóvá téve a legapróbb mozdulatait is. Ha Dél-Amerika őrült rajongóit – szerencsére – nem is értük utol, azért a magyar fémtestvérek is kitettek magukért, amely előtt Alexi többször tisztelgett.


Azután, hogy a Supernem, majd a Magna Cum Laude koncertjével beindult a Telekom Nagyszínpad, egy pillanatig nem volt megállás a helyszínen, ahol a szerdai napon a brit Snow Patrol brillírozott, a Lostprophets hangos sikert aratott, Skrillex pedig mindent megtett annak érdekében, hogy fellépésén beszakadjon a sztratoszféra a Lővérek felett.

Éljen az ember, éljen az állat felkiáltással pontban ötkor kezdődött meg a Supernem erődemonstrációja a Telekom Nagyszínpadon, ahol bő egy óráig nem volt megállás, a VOLTosoknak pedig egyedül azzal kellett törődniük, hogy tartsák a pesti rockzenekar által diktált szupertempót. Ez nem volt könnyű feladat, akárcsak reggelig táncolni egy rossz cipőben, ennek ellenére a rajongók állták a sarat, és minden porszemet a levegőbe repítettek már a második szám alatt. Szabi ezután a Halkan, itt mások alszanakot vetették be a szempilláinkon véletlenül ott maradt csipák elzavarására, majd még azokat is előcsalogatták búvóhelyükről, akik bulijuk elől egy szekrénybe rejtőztek. A sebesség és rock'n'roll megszállottjai azonban nemcsak az erőnek és a tempónak szentelték VOLTos koncertjüket, hanem a kulturált szórakozást is népszerűsítették az Irány a moziba be! című dallal, majd lejátszották első albumukról, a 2003-as Hangosabban!-ról a Rendőrsztorit. Ekkor már random pogókörök alakultak ki a küzdőtéren, melyek a külön a VOLT tiszteletére lenyomott Számolj rám! alatt szinte mindenkit magukba szippantottak. Természetesen a repertoárból nem maradt ki Papp Szabiék legnagyobb aktuális slágere, a Hova megy, Ki? sem, az akusztikus Elvileggel színezett ráadásban pedig transzcendentális élményben lehetett részünk, amikor Szabiék kilőttek minket az űrbe legfrissebb lemezük, a Tudományosfantasztikuspop címadó opusával.

A Magna Cum Laude már a megjelenésével egyértelművé tett, hova pozícionálja magát a rockzenében: Szabó Tibi gitáros egy Elvis Presley polóban lépett színpadra, Kara Misi egy Jimi Hendrixesben, közöttük pedig, a saját zenekara nevét hirdető textilben köszöntötte Mező Misi az összegyűlteket. Az első dallal, az új lemezről előszedett Ugorjjal ki is adták az első parancsot a közönségnek, aki a későbbiekben is mindvégig lelkesen követték utasításaikat. A koncert derekán, az első felvonásban leadott ballada-blokk után a Visszhang végérvényesen feltüzelte a női rajongók szívét, akik a Fekete dallamára már önfeledten sikoltoztak. Misi megható szavakkal köszönte meg, hogy a legutóbbi nagylemezük aranylemezzé dagadt, amiért cserébe A főnököm című dallal fűzött minket. Elmondása szerint, ez egy kakukktojás volt a repertoárban, mivel a ma előadott dalok többségével ellentétben ez negatív üzenettel bír, bár a Magna ereje éppen a pozitív energiák befogadásában és átadásban, az optimista szellemben rejlik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy tizenhárom év után, de végül ilyen szép számú rajongósereg előtt léphetnek fel újra a VOLTon. A Mid nem voltam még neked már éreztette, hogy a koncert vége felé járunk, a végszót a Pálinka-dal jelentette, tippet adva a koncert utáni jókedvmegőrzési stratégiák kidolgozásához.

A walesi Lostprophets sok zsánert kever, leginkább az úgynevezett és csúnyán elkoptatott nu metal címkével lehet őket illetni, de mindenképpen van benne egy Billy Talentnyi punkos tépettség is. A VOLT szempontjából kiemelnénk, hogy itt mozdult meg először a tömeg úgy, hogy igazán durva és tartós pogó alakult ki a Telekom Nagyszínpad előtt, bár mint tudjuk, ebben a műfajban a Suprenem-fanok is nagyot alkottak már a nap folyamán. A tempóval tehát egyértelműen nem volt gond, és ezt leginkább a dobosnak, Luke Johnsonnak köszönhettük, aki apait, anyait beleadott, szanaszéjjel verve a cineket, maga előtt hajtva öt társát. Jelzésértékűen felcsendült a Guns N’ Roses Sweet Child ’O Mine-jának és a U2 egyik klasszikusának, a Where The Streets Have No Name-nek a dallamai is Ian Watkinsék koncertje alatt. A nyírt fejű lelkes pszeudo-punkok mellett a lányok is együtt énekelték a legnagyobb slágerek szövegeit az énekessel, bár első blikkre a Kisalföldön a billentyűs, Jamie Oliver volt a gyengébbik nem favoritja. A közönség körében egyébként több helyütt is előfordultak fanatikus rajongók, akik a végletekig fokozták környezetük lelkesedését, minden eszközt bevetve, legyen szó vetkőzésről vagy sörlocsolásról. A másfél órás koncert végén Watkins nem volt szívbajos, a Snow Patrol mellett felkonferálta Prince-t és a Metallicát is, de így elsőre nem igazán hittünk neki, leszámítva első Snow Patrollal kapcsolatos próféciáját, ami egyértelműen beteljesült.

A Snow Patrol története jól bizonyítja, hogy a kitartás és az alázat, ha kicsit megkésve, de mindig meghozza a maga gyümölcsét. Noha a kilencvenes évek közepén már létezett a zenekar, Gary Lightbody és legénysége egészen a 2006-os Eyes Open nagylemezig várt az átütő sikerre. A britpop-őrület idején még csak első lépéseiket tették, a kétezres évek közepén történt gitárzene-reneszánsz végül visszafordíthatatlanul elindította őket a sztárstátusz felé. A koncert senkiben sem hagyott kérdéseket afelől, hogy a Snow Patrol mostanra a legnagyobbak közé tartozik: gyönyörű fényorgia, magabiztos előadásmód, egyszerre fülbemászó, szívbemarkoló és szórakoztató dalok. Háromnegyed órája kényeztettek minket, amikor elő is kapták a legkedveltebb dalukat, a Grey’s Anatomy tévésorozatban is felcsendült Chasing Cars-t. Ennyit arról, hogy a legnagyobb slágert a koncert végére kell hagyni. Ahogy a fellépés a második felébe fordult, úgy billent a mérleg nyelve a gyorsabb dalok felé, amire Lovasi András is mosolyogva, csillogó szemekkel bólogatott. Ünnep tortánkra az Open Your Eyes-zal került fel a hab, utána a Just Say Yes-szel pedig egy sóhajjal a gyertyákat is elfújtuk. Ehhez a színpadot kék-lila-fehérbe borították, miközben tengernyi Yes felirat röpködött szerteszét. A zenekar gigászi tapsvihar közepette vonult le a színpadról, hogy semmi ne maradjon utánuk, csak egy Snow Patrol loves Hungary felirat a kivetítőn. Igen, innentől kezdve mi is szeretjük őket. Nagyon.

Sonny Moore minden kétséget kizáróan hatalmas sztár, mely tényt mi sem bizonyít jobban, minthogy minden földlakónak megvan a saját, elsősorban netes kommentekben kidolgozott véleménye a Skrillex-jelenségről. Kritikusai az antizene prófétáját látják benne, míg rajongói egy nemrég öntudatára ébredt és feltörekvő generáció messiásaként tisztelik, ünneplik, imádják. Mi úgy gondoljuk - bármennyire is nehéz ezt elhinni Skrillex népszerűségét ismerve-, hogy hírnév ide vagy oda, a húszas évei elején járó Grammy-díjas elektronikus zenész csak egy extravagáns arc a tömegből, aki egyszerűen jól akarja érezni magát. Ebben a minőségben egyetlen fesztiválozótól sem különbözik, és - kár letagadni - abban sem, hogy ő is leginkább az általa fabrikált zenékre szeret bulizni, mint bármelyik emberi lény bolygónkon. Ahhoz azonban, hogy ezek a találmányok ne csak a saját, hanem mások ízlését is telibe találják, és megfeleljenek az aktuális könnyűzenei trendeknek, már nem hétköznapi rafináltság kell, ahhoz pedig kivételes tehetségre, előadói karizmára és nem utolsó sorban komoly erőnlétre van szükség, hogy valaki egymaga majdnem két órán át állandó mozgásban tartson egy akkora tömeget, mint ami a szerdai nap fináléjában megtöltötte a Telekom Nagyszínpad küzdőterét. Arra egy percig nem volt időnk, hogy végiggondoljuk, amit ez az ember művel az vajon dupstep, 2step, brostep, trance, glitch, electro house, rock, raggae vagy pop, hiszen már az indulástól két kézzel szórtuk az épelme pontokat a mémes ügyességgel sem illusztrálható mozgást végző Skrillex felé, aki agysejtjeinket színpad fölé magasodó űrhajójának komputerébe beépítve és feldolgozva a legvadabb hanganyagokat keverte ki nekünk. Ha kellett Avicii, az Apollo 440 és a Beastie Boys mintáihoz nyúlt, vagy soha le nem játszott számítógépes játékok megoldhatatlan pályáinak vizuáljaival, tűzijátékokkal, vagy lézershow-val taglózott le minket. Skrillex alkalmi VOLTos műtőasztalán hiperszuggesztív, mindenkit automatizáló elektronikus zenei anyagok születtek meg, előadása összességében pedig maga volt a Vogon költészet: képtelenség volt neki ellenállni.


A VOLT második napján kora este a Hősök hívószavára mozdultunk el az OTP Bank - Petőfi Rádió színpadhoz, és el sem hagytuk őrhelyünket egészen addig, amíg a keleti parti hiphop mozgalom legújabb csillaga, Mac Miller le nem tette mikrofonját a helyszínen.

A hip-hop délután első felvonásában a több mint tízéves Hősök kapott főszerepet. Szövegeikben és vállalt üzeneteikben az a jó, hogy az életet ünneplik, pozitívak, noha legtöbbször annak sötét oldalát tanulmányozzák nagyítójukkal. Látják a mindennapok keserű pillanatai mögött a lehetőséget, a szikrányi fényt, ami kivezetheti a tévelygőket a sötétségből, ebbe kapaszkodnak, ezekre próbálnak rámutatni. A műfaj kereteivel és minden követelményével tökéletesen tisztában vannak, hiteles arcok, és ennek tudatában építik szobrukat, most már több mint tíz éve. Hogy még értékesebbé emeljék zenéjüket, két éve kiegészültek egy állandó háttérzenekarral, a Zhe Band alakulatával, aminek hatására már igazi fesztiválzenekarrá nőtte ki magát a produkció. A zenészek pontos és mindig megbízható alapot biztosítanak a rappereknek, akik most is érzezték, hogy mekkora minőségi javulást jelent ez, és így biztos háttérrel megtámogatva nyomhatták szövegeiket. Fogalmazhatunk úgy is: a Hősök felnőtt, már nem csak a kirakaton át nézik az édességet, hanem anélkül kérik ki a pultból, hogy számolgatniuk kellene a lóvét, ami pedig jó ideje már nem zsebpénz, hanem verejtékkel megkeresett bankó. Innen nézve a Hősök fontos is, hiánypótló napjainkban. Mai koncertjük alátámasztotta ezt, ami után borítékolható a jóslat, hogy két év múlva még nagyobbat hasíthatnak valamelyik itthoni fesztivál nagyszínpadán.

Utánuk az amerikai Mac Miller ragadta kézbe a mikrofont és mutatta meg, ő hogyan képzeli el a hip-hopot 2012-ben. A srác története már-már klisészerű: fiatalon kezdett el rímeket gyártani, amiket rendszeresen előadott különféle helyi rapversenyeken-tehetségkutatókon. Felfigyeltek rá, és miközben az érettségire készülődött, már független kiadói szerződéssel a zsebében vehette fel első nagylemezét. A kritika fanyalgott, a lemez viszont rögtön amerikai No.1 lett. Korábban ilyet a Beastie Boys ért el. És Eminem. Nem semmi arcok és adatok. A régóta hip-hop-érzékeny zsurnaliszta ilyenkor persze nagy mellénnyel áll a színpad elé, na gyere öcsi, mutasd, mit tudsz, aztán majd elmesélem, miről is szól ez a játék! A műsor láttán azonban a riporter elkussol, először kicsit összehúzza magát, majd kiegyenesedik, és ő is elkezd ugrálni. Sem a zenében, sem a színpadi megjelenésben nincsen semmi nyoma a sajtófotókon látható kölyökképű fiúnak. Michael Jordan mez, Run-DMC-t idéző szemüveg, szakáll, végigtetovált karok. Amit láthattunk, az egy ízig-vérig belevaló, tökös arc, igazi fenegyerek. A show is olyan, ahogy az meg van írva: seggrázós, pattogó ütemek, zsíros basszus, egy hypeman, egy pontos DJ és elől az MC, aki gyorsan szétzúzta minden előítéletünket. A fesztivál egyik nagy meglepetésének lehettünk szemtanúi. Nem vitás: Mac Miller tényleg rendben van.


A csütörtöki nap a jó értelemben vett gazemberek jegyében telt. Helyet adva az ifjúságnak, először a Grand Mexican Warlock bűbájának engedtünk, majd a Bohemian Betyars vitt minket táncba. Ezután a Boris Vian nyomdokaiban lépkedő Hobót és a főnixmadárként szárnyaló Sex-e-pilt láthatták az autentikus bajkeverőkre vágyó fesztiválozók.

A Grand Mexican Warlock megcsinálta magának, hogy ne csak a közönség, de ők maguk is jó sokáig emlegessék az idei VOLTot. Történt ugyanis, hogy az utolsó koncert utáni ünneplésben kicsi a rakást játszottak, amiben kifordult Somló Dani dobos válla. Orvosi javaslatra pihentetnie kell, a soproni fellépés ezzel el is úszott neki. Szabó Laci - aki eleve az Aeons nagylemez dobtémáit szerezte - vállalta be, hogy átveszi a posztját, Maksi Csaba pedig az elsőszámú gitáros lett. Tegnap nyomtak így egy rendkívüli próbát, ami nem nyugtatta meg őket maradéktalanul. Ilyen körülmények között, a fejüket vakarva léptek fel a színpadra, a koncerten azonban mit sem érződött a rendkívüli vetésforgó okozta szerepcsere. Vannak annyira jó zenészek, hogy ügyesen lereagálják a szitut és elementáris erővel adták elő pszichedelikus progrockjukat. Hogy Dani se maradjon ki a zenetörténelmi pillanatból, egy szexi táncot lejtett zenésztársai között a felkötött karjával. A koncert után persze nevetve konstatálták, hogy mennyire rémes volt így nekik. De ez már az ő dolguk, nekünk ellent kell mondanunk: remek volt! Akár még rendszert is csinálhatnának ebből. Mondjuk úgy, hogy közvetlenül a koncert előtt sorsolják ki, ki melyik hangszeren fog játszani: minden bizonnyal még így is nagyon meggyőzőek lennének.

Este hatkor a Heti Válasz Borfesztivál színpadán került sor a jó előre beharangozott miskolci Bohemian Betyars koncertjére, akik a pár évvel ezelőtti Szigetes Gogol Bordello koncert után, egy árokban illuminált állapotban feküdve jöttek rá, hogy nincs más kiút, mint zenekart alakítani és Eugene Hütz nyomdokaiba lépni. Mindez punkosan betyárosra sikeredett, vagy ahogy ők mondanák: olyanra, mintha Sid Vicious hegedűt ragadott volna. Pálinka, bor, hegedű minden mennyiségben, és a Heti Válasz Borfesztivál színpada előtti tér hamarosan egy egybefüggő tánctérré változott. A zenészek egytől egyig mindannyian maximálisan élvezték a fellépést és a lehető legtöbbet hozták ki magukból, póló nem maradt szárazon. Pont olyanok voltak, mint amilyenek Eugene Hütz-ék lehettek a kezdetekkor, amikor még minden fellépésen az újdonság és a teremtés varázsát élték át, és még volt igazi tétje a fellépéseiknek. A Bohemian Betyars ráadásul nem egy szimpla Gogol-utánzat, a GB csak az irányvonalat, illetve vezérelvet adja: fogd a saját népzenéd, turbózd fel punk és ska elemekkel, majd az egészet mártsd pálinkába és tömény adrenalinba. Így kapott a Bohemian Betyars őrülete magyar ízt, és emiatt érezhetjük őket igazán magunkénak. A fergeteges koncert végén természetesen felhangzott a Nagyszínpad-Nagyszínpad!-rigmus, amely minden bizonnyal pár éven belül összes is jön majd nekik, ha ilyen elánnal küzdenek érte.

Földes László legnagyobb tette az volt, amikor harminchárom éve létrehozta a Hobo Blues Bandet. Mióta feloszlatta a HBB-t, csak egyszerűen Hobo néven lép fel – így tette ezt a VOLTon is. Hobo mellett ott volt hűséges társa Póka Egon is, de multi-instrumentalistaként feltűnt Fekete Kovács Zsombor is. Fekete blues, fehér rock’n’roll és versek, minden különösebb körítés nélkül: Allen Ginsberg, József Attila és Billy Roberts. Ami igazán egyedivé teszi Hobót, hogy nem csak kedvére összegyúrja Mick Jaggert, Jim Morrisont és Muddy Waters-t, hanem honosította is a fekete-fehér blues-rock’n’rollt. És ez nem merül ki annyiban, hogy magyar szocreál témákat énekel meg, hanem dalaiba beemelte Pilinszkyt és József Attilát is. Hobo a Kádár-korban ellenállónak számított, aki hidat képezett az értelmiség és a munkásosztály között, a költők és a csövesek között. Ami a kibontott repertoárt illeti, elsősorban a régi számaiból szemezgetett, a Vadászat című albumig bezárólag. A koncertet pedig mi más zárta volna, mint a szuperszónikus Johnny B. Good.

A Sex-e-pil ősi magyar verziója csak nemrég tért vissza a köztudatba, de nem is akármilyen módon. A nyolcvanas évek legendái úgy keltek életre 2012-ben, mintha ez a huszonegynéhány év el sem telt volna. Persze maga a nagybetűs Sex-e-pil ezalatt az idő alatt is aktív volt, de egy holland énekessel, aki helyett most az eredeti frontember, Hegyi Zoli lépett újra a mikrofon elé. Az Igazi zöld, igazi kék szerzője, aki az utóbbi évtizedekben inkább, mint zenei és kulturális újságíró szerzett nevet magának, döbbenetes beleéléssel és hamisíthatatlan hanggal vetette bele magát a koncertbe. A mindszentkállai és az A38-as koncerthez képest sűrűbb volt a program, de ettől, ha lehet még feszesebbé vált az előadás. Ebben sokat köszönhettünk a zseniális gitárosoknak is, az őstag Kocsis Tamásnak, és a Heaven Street Seven-es Ábrahám Zsoltnak, aki nem mellesleg gyerekkora óta Sex-e-pil-rajongó, tehát az ő szempontjából például egy álom vált valóra. Ráadásként még egy ETA-klasszikust is hallhattunk, ami a non plus ultrája volt az estének.


Remek koncerteket láthattak azok, akiknek sikerült kitörniük a Telekom Nagyszínpad bűvköréből és hagyták, hogy a Bermuda, az Anna & the Barbies, a Maszkura és a Tücsökraj, valamint Ganxsta Zolee brigádja szédítse meg őket ezen a forró és fülledt délutánon.

Ekkora hőségben semmilyen munkát nem szabadna végezni, nem hogy koncertet adni, viszont ha az Anna & the Barbies énekesnője vagy, akkor a ma délutáninál tikkasztóbb forróság sem jelenthet kihívást. Pásztor Anna amúgy is bevallottan nagy szerelmese a VOLTnak, a Négykézláb szövege is itt született, két nap múlva lesz éppen egy éve. Anna elmondása szerint hajnali fél ötkor, ötven méterre a kijárattól ébredt egy bokorban, és miközben a napszemüvegét kereste, azon gondolkozott, hogyan jut majd haza. Ilyen ő: vérrel és mocsokkal fedi be magát, miközben levezényli rock and roll-bacchanáliáját. Hol fekete démonként, hol bukott angyalként jelenik meg, de nem nehéz kitalálni, hogy a maszk alatt egy csupa szív csaj dolgozik. Profi előadást nyújt, izgalmas, tartalmas és mindennek tetejébe a zene sem marad el mögötte. Erős, halálbiztos ritmusszekció, billentyű, Anna testvére, Pásztor Sámuel által pedig éles és pontos gitárjáték. Elsőnek a Don’t Fit In szólalt meg, amit követett Jimi Hendrix Fire-je, ennek végén pedig a The Police Next To You-ja szólalt meg. Saját számaikkal és a feldolgozásokkal is jól bánnak, ugye. Később is sok mások által jegyzett számot értelmeztek egyedi és extravagáns stílusuk szerint, a Teszt elején a Cure The Forest-je került elő, a koncertet záró, felturbózott Nyuszika végén pedig a Rocky-betétdal Eye Of The Tigerből csináltak hip-hopot.

Június végén Monte Carlóban sem süt jobban a nap, nincs nagyobb forróság, mint amivel meg kellett küzdenünk péntek délután. Mindenki frissítő koktélokról, természetes édes vízi létről és az előző napokon begyűjtött tengernyi emlék feldolgozását megkönnyítő, laza pop dalokról álmodozott. Akik a felfrissülést leginkább utóbbi módszerrel szerették volna elérni, azok délután négy óra magasságában felkeresték a Blikk Színpadot, ahol első VOLTos koncertjét adta a nemrégiben alakult Bermuda zenekar. A budapesti gitárpop együttes idén áprilisban mutatkozott be a fővárosi Akvárium Klubban a hozzájuk hasonlóan fiatal, francia elektropop énekesnő, Uffie fellépése előtt, de billentyűket az azóta eltelt pár hónapban sem sikerült beszerezniük. Sebaj; Egyedül című számuk iPades zongorakísérettel is hibátlanul szólalt meg. Két saját szerzeménnyel indították a programot, majd egy feldolgozás számot adtak elő, a Ne higgy nekemet Beri Aryéktól. Legújabb számukat pár nappal ezelőtt mutatták be Facebook oldalukon, így a Blikk Színpad előtt lazuló kis létszámú, de lelkes közönség először hallhatta élőben az Ugyanúgy névre keresztelt szerzeményt, melyet követően Mórocz Tomi egy folk-rockos dallal lepett meg minket. Természetesen a legjobban az MR2 - Petőfi Rádión sokat játszott Monte Carlo ízlett a legjobban a közönségnek, mi pedig bátran állítjuk: ez a koncert a Bermuda profiljához közel álló Supergrass és Shins zenekar tagjainak is bejött volna.

Nem véletlen, hogy a Maszkura és a Tücsökraj az OTP Bank – Petőfi Rádió színpadán lépett fel, hiszen Pesti nők című számukat az utóbbi időben rendesen felkapta az MR2. A sajátos ízű szövegeiről és stíluskavalkádjáról ismert, mindig vidám és mindig szégyentelen zenekar üde szívfolt a hazai pop palettán, eddig három lemezzel ajándékoztak meg minket, melyek mindegyikéből kaptunk ízelítőt végig hangulatos és eklektikus VOLTos koncertjükön. Hallhattunk swinget, latin zenét, hip-hopot, funkot, csárdást, sőt, még manelét is, amolyan román mulatós stílust, sőt a marosvásárhelyi születésű Maszkura korai korszakából pár rap dallal is megajándékozta a közönséget, melynek tagjai alkalomadtán sörrel jutalmazták az énekest. A már kétszeres Fonogram-jelölt csapat szimpatikus vezetője, az énekes-harmonikás-dalszerző Maszkura mozgása a koncert vége felé időnként Jamiroquaiéra hasonlított, de ez lehet, hogy csak a mi érzékszerveiket csipkézte ki, illetve tévesztette meg a hőség vagy egy előttünk elkószáló pusztai bálvány.

Mi a közös a Metallicában és a Ganxsta Zolee és a Kartellben? Az, hogy mindkét csapat Morricone-dallamokra szokott felvonulni a színpadra. Így történt ez a Blikk színpadon is, ahol egy olajos hordó füstölgött a hangfalak mellett, így idézve meg kicsit a Bronxi meséket. A történetmesélést illetőleg Gengszter Zoltánt és elsőszámú cinkostársát, Big Daddy Lacát sem kell félteni, hiszen a szokásos magabiztossággal taroltak a megmondós koncertekre igen kiéhezettnek tűnő voltozók körében. A La Coka Nostrás pólóban feszítő Zana Zoli ezúttal nem dj által tolt alapokra hadart, hanem élő zenekar kísérte, méghozzá könnyed és profi módon. Cirka tucatnyi albumukról válogatták ki a legjobb dalokat, mint a Szesztilalom, a Rossz vér, vagy a Fekete Ló. Aki egy kicsit is ismeri a fiúkat, azok számára nem volt kérdés, hogy a koncert java vulgáris témákról fog szólni, sőt, arra is lehetett számítani, hogy csúnya szavak hangzanak majd el a produkció során. Néha bizony ilyen is kell, és ezt támasztja alá az is, hogy a tömeg gyorsan megtalálta a hangját, a kezek is sűrűn emelkedtek a levegőbe, és Lacának is csak egy szavába került, hogy valaki elmarjon neki egy rozéfröccsöt.


A szombati zárónapon először a Csík zenekar tűnt fel a VOLTosok által benépesített lángoló pusztában, majd a Kiscsillag izzasztott meg minket a Tankcsapda rockmaratonja előtt. A búcsú előtt az utolsó hazai fellépő a Quimby volt, majd Iggy-vel mondtunk ágyőt a Telekom Nagyszínpadnak.

A legnehezebb helyzeteben a VOLT legnagyobb színpadán ma fellépő együttesek közül talán a Csík zenekar volt. A hét legforróbb napján, délután ötkor, nappal szemben kellett fellépniük úgy, hogy a Telekom Nagyszínpad egy hatalmas fekete építmény, ami még jobban szívja a napsugarakat. Az első tíz perc után újra kellett hangolni a színpad felét, csoda, hogy nem olvadtak el a hangszerek a zenészek kezei között. Ám ahogy azt a zenekarvezető Csík János is kidomborította egyik átvezetőjében: a magyar ember, ha úgy támad kedve, még a puszta közepén is megtalálja a pálinkát, hív egy zenekart és már táncol is. Most be is következett ez, és felemelő érzés volt látni, hogy a fiatalok nem csak az elektronikus zenére tudnak szeletelni, de a népörökség tánclépéseit is jól ismerik. A koncert felétől jöttek a feldolgozások, mely blokk alatt egy Kispál és a Borz-duplával, két Quimby-vel és az Illés Kugli c. dalával búcsúztak a közönségtől. A legjobb azonban a Földes László dalára épülő A széki Hobo volt, amit annyira szívbemarkolóan adtak elő, hogy arra a pár percre tényleg elfelejtettünk mindent, ami az ellen szólt, hogy a napra álljunk. Igen, sokszor megesik, hogy a sors a legforróbb és legnehezebben elviselhető pillanatokban ajándékoz meg egy olyan élménnyel, amit aztán sosem felejtünk el. A Csík zenekar ezt érte el ma délután, amiért a közönség még akkor is javában tapsolt nekik, amikor a technikusok már a következő produkcióhoz építkeztek.

Lehet fájni fog, de ezt a ziccert érhető okokból nem hagyhatjuk ki: kedvenc VOLTos népművelőink koncertje után sokan elhúzták a csíkot a Telekom Nagyszínpad elől, hogy bevágjanak pár frissítőt a Kicsillag fellépése előtt. A legbátrabbak stílusosan lehúztak egy pálinkát, de többen inkább Lovasi András életmódvezetési tanácsát fogadták meg, és megittak egy liter vizet a népünnepély után, mint a Kispál egykori vezére a zenekar 2010-es búcsúkoncertjét követően. Pontban fél hétkor még akkor sem lettünk volna többen a helyszínen, ha a Jóisten pénzt hajigált volna az égből, vagy lelőtte volna a napot, jött a nyitány A pénz miattal. A szám közben a közönségnek egy hatalmas, földgolyót formázó gumilabdát kellett a levegőben tartania. Lovasiék vállára még nagyobb teher nehezedett, ugyanolyan hőségben kellett játszaniuk, ami bő egy órával ezelőtt mint tudjuk, csaknem megolvasztotta Csík Jánosék hangszereit. Szerencsére ez nem történt meg, megszólalt a Ha én lennék, az Igen, uram, az Igazságos, majd Jean Michel Jarre kísértete járta be a Telekom Nagyszínpadot az Örökre előtt. Annak érdekében, hogy a hőmérséklet egy kicsit lejjebb menjen Lovasiék bedobták a Légyszívest, ami alatt elmerenghettünk azon, hogy milyen jól fog az is esni nekünk, ha tél lesz, jönnek majd a bálok és otthon nézzük a hósesést. Ez még mind nagyon messze van, és még a zenekar harmadik nagylemezének megjelenési dátuma sem egyértelműen a közeljövő, ennek ellenére egy lassú szám már biztosan kész van a jövőre megjelenő albumról, amit élőben hallhattunk a Kiscsillag mostani koncertjén. Az új dal egy lassú blokkot vezetett fel, melyet a Sirály és Tűkön táncol uralt, majd Lovasiék újra begyorsítottak, a folytatásban gumicsizmában, Krisztus-szandálban és Nájki cipőben álltak a férfiak csajaikkal a nyakukban, és természetesen ezúttal sem maradhatott el az Olajoshordó és a Fishing on Orfű. A koncert végén a kalapunkat is megemeltük volna a sivatagi forróságban emberfeletti teljesítményt nyújtó Kiscsillag előtt, ha nem féltünk volna tőle, hogy ezzel a mozdulattal kiharcolunk magunknak egy kiadós napszúrást.

A Tankcsapdával kapcsolatban mindenkinek el kell ismernie: senki sem maradna életben a rock'n'roll világában ilyen sokáig, ha rosszul végezné a dolgát. Lukács Laci pedig akárhogyan nézzük, de a színpadon rombol 1989 óta, és bandájával az elmúlt években nagyobb sikerei vannak, mint bármikor korábban. A ma esti koncertjükön is tetten érhető volt ez: végeláthatatlan tömeg, ami önfeledten énekelte a számokat, zúzott, táncolt, léggitározott, csápolt, és minden pillanatát élvezte a show-nak. 2012 elején, Sidlovics Gábor személyében új gitáros érkezett a Zanzibárból, így ez a ma esti Tankcsapda sok VOLTosnak még új volt, Sidi mai produkciójával azonban egyből belopta magát a szívekbe. Bizonyos szempontból nézve, ez a fajta hard punk'n'roll, amivel ők ma előrukkoltak, nem egy bonyolult zene, az érem másik oldalán viszont az áll, hogy ha a szívben nem egyértelműek és tiszták a szándékok, a dolog úgyis elárulja magát. A Tankcsapdára ez nem olvasható rá, választott műfajában ritka az ennyire egyértelmű, direkt és mindig meggyőző produkció, mint az övéké. Ennek tükrében a koncert nem is volt más, mint egy gigászi rock'n'roll-cirkusz, hangos, dübörgő zenével, lángcsóvával és konfettiesővel. Hogy még exkluzívabbá tegyék a fellépést, több gyöngyszemet is elrejtettek a dallistában: a legelső, 1990-es Punk & Roll albumról a Juggler szólalt meg elementáris erővel, a legújabb, Mi a Fasz van? című dal pedig fesztiválunk történetében először rázta meg a Lővéreket. A Tankcsapda egyértelműen az ország egyik legnépszerűbb produkciója és mint ilyen, nagy valószínűséggel még sokáig fog ugyanekkora lendülettel vágtázni a VOLT univerzumán túl is.

A Quimbyben az a legkeményebb, hogy az ember mindig szembesül a rohanó idővel, az elszálló szerelmekkel, a felnőtté válással és a növekvő súlyokkal vállain, amikor látja őket fellépni. Valljuk be, mindez gyönyörű, fantasztikus és felemelő érzés, a Quimby ugyanis mindezt végigkísérte, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, és háttérzeneként, vagy az est fénypontjaként, de sosem hagyott minket magunkra ezekkel az érzéseinkkel a VOLTon. Így tette ezt most, a fesztivál zárónapján is, Iggy Pop és a Stooges előtt. Az extázisig fokozott alter-orgazmus kitartott az első számoktól egészen a ráadásig, nem hiába szeretik a lányok ezt a típusú kombinációt. Ami pedig a legjobb a fiúkban, hogy nem akarják magukat túl komolyan venni – ahogy azt nemrég oly találóan kifejtette Kiss Tibi; ők sosem lesznek stúdiózenekar. Utalva ezzel a Papp László Sportarénában születésnapi bulijukra, amihez képest itt a VOLTon egy pillanatig se fogták vissza magukat, és egy végelgyengülésig tartó fiesztát vezényeltek le. Agyelhajításig pörgették a koncertet, félretéve lassú számaikat. Az utóbbi húsz év Quimby-koncertjei mind szangvinikus reakciókat váltottak ki a résztvevőkből, mindig felkavarták az ember érzelmeit, így volt ez ezúttal is. Mintha bársonykesztyűvel simogatták volna az ember szívét, mintha révbe ért volna viharvert hajónk, mintha lezártunk volna egy zűrzavaros korszakot régi jó VOLTos barátaink, az örökkévaló Quimby zenekar gazdagon megterített asztalánál helyet foglalva, és a fesztivált ünnepelve.

A fesztivál nagyszínpadának utolsó koncertje mindig kitüntetett esemény, ide nem lehet komoly indok nélkül eljutni. Idén ezt a sávot Iggy Pop és a Stooges kapta. Nem szorulnak bemutatásra, mindenki tudja róluk, hogy az ő ihletésükre született meg a punk. Iggy pedig még ma is fellép. És énekel. Azon a hangon, amit már régóta jól ismerünk. Sokan nem gondolták volna, hogy valaha még hallhatják ezt, de a VOLT közönségének most megadatott. A színpadon semmi extra, két láda a gitárnak, kettő nagy a basszusnak, középen a dob, elől pedig Iggy. Kit érdekelnek a fények, a díszlet, a vetítés?! Szinte észre sem vesszük, ahogy a színpadra lépnek. A basszusgitáros úgy cammog a helyére, mint akinek egy életre beállt a dereka. Ahogy a nyakába akasztják a hangszerét, valamennyire egyensúlyba kerül, és úgy hozza végig a bulit, hogy háromszor majdnem felborul. De játszik. Játszik, amíg meg nem hal. Az utolsó leheletükkel is hozzák a régi bomba hangzást. Sok hibával, de belefér, mert kárpótol, hogy halljuk és érezzük ugyanannak a magmának a fortyogó hőjét, ami őket is táplálta Detroitban a hatvanas években.

A Raw Power az első dal - Iggy második neve, senki sem birtokolhatja rajta kívül. Másodikként a Search And Destroy, majd pedig a Gimme Danger. Iggy pedig percről-percre agresszívebb, lendületesebb. Visítozik, ugat, vonyít. A tekintete néha eltorzul közben: démonok kísértik. Úgy néz le ránk, mint akinek semmilyen kihívást nem jelentünk. Többször lefut a korláthoz és fülig érő vigyorral hagyja, hogy tapogassák. És közben egyre jobban hasonlít fiatalkori önmagára. Ahogy halad előre a koncert, ő is úgy változik át azzá a fenevaddá, akit a híre alapján vártunk. Egyre sűrűbben hálálkodik, érzi és élvezi ő is, hogy fel van pörgetve, valami visszatért belé. A színpad melletti takarásban Lovasi Andris, Kiss Tibi és Baksa-Soós Attila tátja a száját. Iggy odaszalad hozzájuk és kiinteget – ezt csináljátok utánam, gyerekek! Több mikrofonállvány van neki kikészítve a színpad szélén, hogyha esetleg szétverné őket, legyen mindig kéznél egy új. A mikrofon vagy ötven méter hosszú zsinóron fut, hogy a hű technikusának folyton legyen mire figyelnie. Egyszer hibázik csak, amire Iggy olyan pillantást vet rá, mintha meg akarná enni. Az első óra után lemennek a színpadról, a közönséget nem lehet csitítani. Visszajönnek még pár dalra, de már búcsúzkodik közben. Good night, fuck off, drop dead, no fun!: így kell hitelesen felvezetni ezt a dalt, kérem.

A hangja a régi, a teste még működik, a lelke nyughatatlan. Felidézi, ahogy kiskorában nézte a TV-t otthon és mindenféle szörnyű híreket látott Budapestről. Kitaszítottként, meg nem értettként együtt érzett velünk. Ezért most a Nothing című dalt csak nekünk címezve adja elő. Amikor a zenekar tagjai már lementek, ő még mindig rázza a testét és támadó pozíciót vesz fel. Nem bír leállni. Felszaggatta a bőrét, majd pedig, mint egy veszett állat, elhagyja a széttépett ellenséget. A színpadról rögtön két bécsi rendszámú kocsiba ülnek és elhajtanak. Így kell stílusosan ünnepelni egy rock'n'roll szülinapot. Valahogy így.


Magyarország legnagyobb vidéki kulturális eseménye 2012-ben is bebizonyította, hogy miért tartják a régió legjobb hagulatú fesztiváljának. Öt nap alatt 200 zenekar és DJ, valamint több tucat világsztár lépett színpadra Sopronban, a 95 ezer nézőt vonzó 20. VOLT Fesztiválon, rendszeres, 30 fok fölötti kánikulában. A VOLT ma már nemcsak a közönség, de a sztárok és a város vezetőinek kedvence is.

“Az idei VOLT Fesztivált megelőző időszakban a legtöbben arra voltak kíváncsiak, mivel tesszük majd emlékezetessé a jubileumi eseményt. Ma már minden jelenlévő számára egyértelmű: a 20. VOLT Fesztivál igazán ünnepi hangulatban telt. Öt napig igazán boldog fesztiválozókkal és jókedvű fellépőkkel találkozhattunk Sopronban, ez a legfontosabb visszajelzés számunkra.” – mondta el a zárónapon Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert, a VOLT Fesztivál alapító házigazdái. A VOLT első napján megjelent, igazán impozáns kivitelű Nagy VOLT Albumban a két főszervező emlékezik vissza a VOLT elmúlt két évtizedére.

Emlékezetes koncertek

A visszajelzések szerint Skrillex, a Snow Patrol, a Faith no More és Ákos koncertje bizonyult a legsikeresebbnek. Skrillex a koncert előtt pár nappal jelezte, hogy a létező leglátványosabb show-jával érkezik Sopronba, amely részeként a művész egy űrhajóban foglalt helyet, a színpadot pedig egyedi látványelemek díszítették. A világ jelenleg egyik legkeresettebb szupersztárja hosszasan mondott köszönetet a színpad mögötti backstage-ben a szervezőknek a meghívásért, majd – nyomatékot adva elégedettségének - a fellépését követően reggel 6-ig az OTP Bank-Petőfi Rádió színpadon bulizott, ahol éppen közeli barátja, Caspa koncertezett. A világsztárok közül sokan a tömegben is elvegyültek, Mac Miller és Katy B csapata pedig a 50 méter magas bungee jumpingot is kipróbálta.

Pénteken a VOLTon debütált Ákos új, elektronikus alapú produkciója. A közel kétórás show-ra húszezres tömeg gyűlt össze a Telekom Nagyszínpadnál. A rendkívül látványos és minden szempontból profin összerakott előadás azokat is meggyőzte, akik korábban szkeptikusak voltak Ákossal kapcsolatban. Ő egyébként ugyancsak kivette magát a fesztiválozásból: első este a Snow Patrol miatt ragadt Sopronban, a fellépése után pedig hajnalig a VOLT VIP-teraszán bulizott.

Csillagok Városa

További közterületi szék-szobrokkal gazdagodott Sopron, a Csillagok Városa. ef. Zámbó István egyedi alkotásait idén jelképesen többek között Skrillex, a Faith no More, Iggy Pop, a Snow Patrol és a Simple Plan kapta ajándékba. Közös fotó és dedikálás keretében vették át a szobrokat, amelynek kivétel nélkül nagyon örültek. A látványos közterületi bútorokat a közeljövőben Sopron belvárosában helyezik majd el. “Az a tervünk, hogy idén már 14, évek múlva pedig akár már 50-100 ilyen közterületi szék, vagyis világsztárok emlékművei gazdagítsák a Hűség Városát. Bízunk benne, hogy ezzel a projekttel hamarosan az útikönyvekbe és ajánlókba is bekerül majd Sopron.” – mondták a főszervezők.

A VOLT Soproné

Sopron város és környéke igencsak sokat profitál a VOLTból. Tízezer fölötti vendégéjszakát töltöttek itt a vendégek, nemcsak Sopron, de a környező osztrák városok szálláshelyei is kivétel nélkül megteltek. Egyes számítások szerint a vendéglátó helyek, éttermek, üzletek, taxik forgalma a megszokott 8-10-szeresére nőtt ebben a pár napban. A város minden kétséget kizáróan magáévá tette a VOLT Fesztivált. Több alkalommal járt a helyszínen Dr. Fodor Tamás polgármester és Firtl Mátyás országgyűlési képviselő is. Mindketten megerősítették: a VOLT Fesztivál nemcsak Sopron, de a régió legfontosabb eseménye is. Ahogyan az engedélyeztetés során, úgy a jövőben is mindent megtesznek azért, hogy a VOLT a jelenlegi helyszínén várhassa vendégeit. “Mindenütt jó, de legjobb Sopron! – így szól a VOLT szlogenje. Ehhez és a városhoz a jövőben is hűek maradunk, egyben boldoggá tesz minket a soproniak vendégszeretete, amely fontos vonzerőt jelent a vendégeink számára.” – mondta el zárásként Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert.

Ezt erősítette meg a szombat éjjel a Telekom Nagyszínpadnál lévő kivetítőkön olvasható búcsú üzenet is:

“Jövőre Veletek ugyanitt!”

A 21. VOLT egy év múlva érkezik Sopronba, a fesztiválszezon következő, jelentős állomására viszont már ma elindulnak a kamionok, épül a Heineken Balaton Sound Zamárdiban.

Fotók: http://volt.hu