Kilencvenkilencről a százra - interjú Román Sándor koreográfussal
Román Sándor koreográfus életműve és munkássága vitathatatlan. Társulatának sikere a RAM Colosseumban sokaknak még újdonság pedig véget ért egy nagyon sikeres évad így a színház túlvan az első komoly erőpróbán. Az Experidance művészeti vezetőjét kérdezzük évadról, jövőről, modern színházról.
Mit jelent számodra a RAM Colosseum?
A RAM Colosseum színház léte és működési struktúrája egy úttörő struktúra. Ebben oroszlánrésze van Vona Tibornak. A legtöbb újdonságot az általa képviselt menedzsment hozta a rendszerbe. Mi egy jó tizenéves tapasztalattal bíró - a múltba szerzett tapasztalatokat a jövőben felhasználó – társulat vagyunk. A RAM Colosseum nyitásakor olyan meglévő színházi rendszereket kellett megmozdítani illetve átstrukturálni, hogy ebben az általunk felállított élményszínházi kereteken belül talpon tudjunk maradni. Ez egy életmű, ahol fegyelemmel, szakmai alázattal, hivatástudattal kell a munkát végezni.
Melyek azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak így az évad zárásakor?
A legfontosabb kérdés, az időzítés. Nagyon nagy kérdés, hogy hogy tudom összehozni azt a rendszert ami egy darab tökéletes levezényléséhez szükséges és aminek a kidolgozása mindig időigényes, valamint a megszokott színházi struktúra átreformálásával jár. A színházon túl van egy nagyon erős rendezvénylábunk. Azzal akartunk kitűnni a többi rendezvényszervező cégtől, hogy nagyon szeretnénk kiszolgálni a megrendelőt. Azt a mobilitást, amit mi most magunkra vállaltunk az számunkra is nagy tapasztalat, mert ezt átmented a színházi közegbe, onnan a tánc világába így mindenből tanulunk.
Bizonyára volt néhány olyan döntés az évadban, aminek a végkimenetelét nem feltétlen így képzeltétek el. Hogyan éled meg az apróbb kudarcokat?
A nem igazán sikerült dolgokból is azt tudom eszenciaként levenni, hogy hihetetlen nagy tapasztalatot adott. Azért volt ez jó, mert bátran mertünk úttörők lenni. A legutolsó produkciónk által, ami teljesen levált a szórakoztató oldalról – a Bartók trilógia – olyan szakmai tekintélyre tettünk szert, amelyet követően a jogtulajdonosok azt mondták, hogy ez a szakmai etalon. Itt a minőség volt az egyetlen szempont a mennyiséget itt félretettük.
Saját darabokon túl vannak vendégprodukciók, melyeket szintén próbáltuk megtámogatni akár fénnyel, akár tánccal. Mindezeknek köszönhetően lett egy nagyon jó kibővült művészeti társaságunk – nem mondom azt, hogy társulat, mert nem ide vannak szerződtetve de itt játszanak. Amit a békéscsabai színház társulatával tudtunk együttműködni – a két társulat egy társulattá kovácsolódott. Ebből szakmai barátság lett a Szomor Györggyell és Fekete Péterrel és ez meghozta az eredményeket. Együtt nemcsak a jelent szolgáltuk ki, építettük a jövőt.
Evidens, hogy nem minden produkció volt ilyen maximálisan sikeres, természetesen le kell vonni a tapasztalatokat, hogy a közönségnek mik voltak a visszajelzései, társulaton belül melyek voltak az erősítő művek és melyek gyengítették a társulatot.
Egy kőszínház léte társulatvezetőként új feladatokkal látott el téged is. Milyen új tapasztalatokra tettél szert?
Így, hogy bekerültünk a RAM Colosseumba kohézió jött létre a művészet, az iroda és a kiszolgáló személyzet között és ez siker. Az egyik meghozza a másik lehetőségeit, új utakat törünk ezáltal. Megismerkedtem számos olyan, számomra még ismeretlen területtell mint a művészeti PR, marketing, üzleti menedzsment aminek meg kell feleljek. A feladatunk, hogy dinamikusan haladjunk előre, ez viszont művészileg egy gyorsabb út: látnunk kell próza, tánc, látványszínház hogyan folyik egymásba, strukturálisan hogyan kövesse egymást. A jövő évi fejlesztések gondolata is megjelent egy-egy produkció utólagos értékelésekor.
Milyen terveitek vannak a jövő évre?
A közönség nagyon hamar befogadta az új játszóhelyszínt. Elég hamar megvívta a maga harcát a helyért. Én mindig azt mondom, hogy tízről az ötvenre könnyű eljutni, kilencvenkilencről a százra nehéz. Az új évad lényege, hogy a dinamizmust tartani tudjuk, viszont kiküszöböljük a hibákat. Érezhető a válság, a kultúrpolitika nehézségei ami kivetítődik az egész színházi szakmára de a legnehezebb időszak az ami az emberből kihozza a maximumot a kiút lehetőségét amit egy nyugalmi szférában az ember nem talál meg mert nincs rákényszerítve.
Ez lenne a modern színházi irányvonal?
Mindig a körülményeket vizsgálva hozunk meg döntéseket. Mi nem vagyunk az állam által olyan szinten dotálva, ahol egy évadra előre bátran művészi koncepciót tudsz gyártani. Mi itt bérleti díjat fizetünk az önkormányzatnak, ami azt jelenti, hogy nekünk nagyon érzékenyen kell figyelünk a gazdaságot, az ünnepeket, a jó időt, rossz időt, és a döntések meghozatala nem mindig egyértelműen szakmai döntés. Sokszor a körülmények határozzák meg, hogy milyen irányba lépünk. Az általunk megteremtett nívó, amihez zárjuk azért az alkalmazkodás fokát. Úgy gondolom, hogy nagyon nem lőttünk mellé.