Tíz év, és egy bámulatos finálé - Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. rész

Tíz éve, hogy Daniel Radcliffe először lépte át a Roxfort kapuit. Tíz éve, hogy először nézett szembe szülei és megannyi varázsló gyilkosával, Voldemort-tal. Tíz éve, hogy korunk egyik legmeghatározóbb és legmonumentálisabb története elkezdett kibontakozni mind a könyvekben, mind a mozivásznakon. A történet pedig ma véget ér: a világ sorsa az iskola diákjainak és tanárainak kezében van, akik ezen a baljós éjszakán szembeszállnak az óriási túlerővel...

El sem lehet képzelni, mekkora nyomás nehezedhetett David Yates rendezőre, valamint a színészekre. Egy ilyen volumennen rendelkező franchise utolsó részének is ugyanakkora, ha nem nagyobb szenvedéllyel és odaadással kell készülnie, mint a legelső filmeknek, hiszen nem tehetik meg, hogy az előző részek sikereiben lubickolva összecsapjanak valamit, mondvén, úgyis szeretni fogják.

Szerencsére a Harry Potter és a Halál Ereklyéi második részében erről szó sincs. Az előző részben elkezdődő, elkerülhetetlen végjáték felé haladva hihetetlen sebességgel pörögnek az események, nyoma sincs időhúzásnak, illetve felesleges tétovázásoknak.

A film pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Láthajtuk, amint Voldemort megszerzi a pálcát Dumbledore sírjából. Ezek után jó néhány percig nem is látjuk sem a Nagy Urat, sem szolgáit.

Az események Dobby végső nyughelyénél folytatódnak, ahol Harry és barátai az első filmben látott Griphook-ot kérik fel, hogy segítsen nekik bejutni a Gringotts-ba. A kobold cserébe csak Griffendél Godrik kardját kéri. A bankban Bellatrix széfjében található egy újabb Horcrux, melyet kalandos módon sikerül megkaparintania hőseinknek.

Talán eddig a pontig nem is hoz semmi extrát a film, ám amint megérkezünk Roxmorts-ba, minden megváltozik. A napfény eltűnik, Harry a legkeresetteb bűnöző, Piton pedig már-már diktátori módszerekkel uralkodik az iskola felett. Félelmetes, és egyben lenyűgöző a látvány, ami a szemünk elé tárul.

A világvége hangulatot tökéletesen sikerült Yates-nek megteremtenie. Miután Harry visszatér a Roxfort-ba, majd McGalagony professzor elkergeti Pitont, a megmaradt tanárok és diákok közösen készülnek a végső összecsapásra.

A nagy totálban mutatott látvány, ahogy az iskola közelében gyülekező Halálfalók türelmetlenül várják, hogy megkezdjék a támadást, bámulatos. A végtelen tömeg, mely Voldemort közeledtére olajozott gépezetként nyílik ketté, hátborzongató látványt nyújt. Pláne, amikor megkezdődik a roham...

A látványvilág és a zene nagyon ott van a szeren. Ami viszont mindenképp visszavet egy kicsit az összképen, az a rengeteg mellékszereplő, valamint a hozzájuk kapcsolódó, levegőben lógó szálak.

Neville Longbottom, az örök szerencsétlen végre felnő, és igazi hőssé válik. Számomra sokkal szimpatikusabb a karaktere, valamint a cselekdetei, mint Harry. Felszabadult, életvidám, annak ellenére, hogy tisztában van képességeivel, valamint az ebből fakadó túlélési esélyeinek igen alacsony valószínűségével. De megy és teszi a dolgát.

De rengeteg olyan dolog van, amiről Yates egyáltalán nem tehet, hiszen Rowling története adott volt, nem térhetett el. Ilyen például Ginny Weasley állandó szerencsétlenkedése, amikor csak áll ott, mint valami farönk. Igazából sem érzelmi, sem másmilyen támogatást nem nyújt Harry-nek (najó, egy csók elcsattan). Csak áll és bámul mindenre és mindenkire, mint borjú az új kapura.

Számos olyan dolog van a történetben, mely nem csak logikátlannak, de teljesen feleslegesnek hat. De ez még mindig nem rontja a filmet, csak erősen érződik rajta, hogy az írónő nem merte megölni Harry-t, így viszont teljesen gagyi befejezést kapott az egész.

Számomra a legfájóbb pont Harry halála, majd feltámadása: miután megszerzi a Feltámadás Kövét, áll az erdőben, beszélget a szellemekkel, majd eldobja azt. Ezek után lebattyog Voldemort elé, kap egy kis Avada Kedavra-t, és lemegy a limbóba, ahol találkozik Dumbledore-ral. Ő közli vele, hogy ha nem akar meghalni, menjen vissza - ez volt az a pont, ahol ledobta az agyam az ékszíjat. Hihetetlen logikai bukfenc, hiszen akkor miért halt meg a többi varázsló? Vagy a Feltámadás Köve rendelkezik egy 42 méteres hatótávval? Igazából, ha egy rendes magyarázatot adott volna Rowling, nem lenne semmi bajom. De ilyen megoldásokat általában a Barátok köztben lehet látni...

De ez még mindig nem azt jelenti, hogy Yates rossz munkát végzett volna, vagy a film maga rossz lenne. Ő nem tehet róla, hozott anyagból dolgozott. Abból viszont abszolút kihozta a maximumot.

Arról sem tehet, hogy a “jó” szereplők gyakorlatilag teljes közönnyel, unalmasan játszák a szerepüket. Ellenben Ralph Fiennes, vagy Helena Bonham Carter még mindig zseniálisan személyesítették meg a rájuk osztott szerepeket. Alan Rickman-ről nem is beszélve (az persze megint más kérdés, hogy a magyar szinkron mennyit ront az élvezeten...).

Összességében elmondható, hogy a film méltő befejezése a történetnek. Yates nem szállt el, tudta mi a dolga, és maximálisan alávetette magát a feladatnak. Arról nem tehet, hogy az alap történet olyan, amilyen. 

Ha félre teszem az ezzel kapcsolatos fenntartásaimat, ez bizony egy kemény 9.5 pontos film legalább. Kevés olyan szenvedélyes és elhivatott rendező van a mai filmiparban, aki ennyi erőfeszítést fektet a munkájába, és ténylegesen a maximumot hozza ki. Ugyan még messze nincs vége az évnek, de szinte már látom a legjobb rendezőnek járó Oscar szobrot Yates kezében.