The Flash – Közel sem olcsó fanservice

A Flashpoint Paradox az egyik legjobb sztori, ami valaha kijött a DC képregények égisze alatt. 2013-ban a közel egy évtizeden átívelő DC Animated Universe-t indította útjára, most pedig úgy néz ki, hogy - egyébként nagyon okosan, bár közel sem hibátlanul - az ezüst vásznon is Barry Allen teszi meg az első lépéseket azon az úton, ahol a hétköznapi comic book film fanok és a DC rajongók is egyaránt tudnak majd élvezni filmeket.

A film elég sok évet töltött a polcon, és sok helyen erősen érződik, hogy miután James Gunn átvette a hajót még eszközölt néhány változtatást és pár jelenetet újra felvettek, esetleg teljesen kicseréltek.

Ez leginkább az első ~20 percen érződik, ahol a rá jellemző, a Galaxis őrzőiben megszokott zenés, szerinte biztosan vicces komoly beszélgetéseket, pillanatokat folyamatosan alávágó megjegyzések, poénok tömkelege igyekszik velünk elhitetni, hogy ez nem az a búskomor, búval bélelt Snyder-féle DC film…

Ennek az eredménye egy kifejezetten érezhető és látványos disszonancia - különösen Flash karakterét illetően - a nyitójelenetben, valamint az követően, ahol egyébként többször megfordult a fejemben, hogy akkor ez ennyi volt, sikerült az egyik legjobb sztorit, valamint a központi karakterét teljesen megerőszakolni és leönteni egy nagy adag vicc faktorral, csak hogy fogyasztható és anyagilag sikeresebb legyen.

Viszont amint véget ér a férc munka - ami szerencsére közel sincs ahhoz a szinthez, mint amit a Josstice League esetén kaptunk - a film hihetetlen jó irányt vesz és gyakorlatilag 5 perc alatt képes teljesen visszafordítani a lemondást és csalódottságot.

Egyszerűen nem lehet nem kiemelni Ben Afflecket, aki nem csak Batmanként bizonyítja, hogy annak idején mennyire jó választás volt. Az átélés, miközben Barryvel beszélgetnek arról, hogy a múlt sebei hogyan alakítják őket, hogyan teszik hőssé őkét, hogyan kerülik el, hogy feleméssze őket a tehetetlenség valami zseniális volt. Utoljára talán David Tennant volt az, aki Doctorként ilyen szintű hitelességgel tudott mesélni a karakter veszteségeiről, mindennapi belső vívódásairól, fájdalmáról.

A történet innentől tényleg szárnyra kap. Aki ismeri a Flashpoint Paradox-ot, az tudja, hogy mire számíthat nagyjából - természetesen lesznek eltérések a képregényhez, illetve a 2013-as animációs filmhez képest.

Talán a legkellemesebb meglepetést pont Ezra Miller szolgáltatja, aki a legnagyobb meglepetésemre kiválóan hozza a komoly, őrlődő, önmagát lassan felemésztő és az elkerülhetetlen áldozat felé megállíthatatlanul száguldó (no pun intended) hős karakterét - ugyanakkor a teljesen infantilis, idióta, Gen Z alteregót is ugyanolyan könnyedséggel kelti életre. A dinamika kiváló, a kontraszt, a két fél közötti lassú konvergencia, a párbeszédek mind olyan lazán működnek, hogy az ember már-már elfelejti, hogy amúgy a kalimpáló-gibbon-gepárd-majom-béka mozgása a legnevetségesebb dolog, amit futásnak neveztek valaha és az ember egy pillanatra sem tudja komolyan venni.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom valaha gondolni, de a film végére tényleg megszerettem Ezra Miller-t, mint Flash-t. Komolyan. Magam is alig tudom elhinni.

Természetesen emeljük kalapunkat Michael Keaton előtt, aki játszi könnyedséggel vette magára ismét a köpenyt, ráadásul - számomra mindenképp - számos Kevin Conroy impression-t is adott a karakterhez. Sokszor tényleg el tudtam volna hinni, hogy ő lehetne a méltó utód.

Némi hiányt talán Supergirl karaktere okozott, de nála is inkább az, hogy mivel nem szerves része a történetnek, ezért tényleg csak a kötelező minimumot kapta a filmben. Ítéletet pont ezért nem tudnék mondani, és nem is szeretnék pálcát törni felette. Azt mindenképp el lehet mondani, hogy remek hidat képez Henry Cavill Superman-je és a DC jövőbeli Supermanje közé, és gyakorlatilag - még ha túlságosan zanzásítva is - végigvitték azt a storyline-t, amit valószínűleg Snyder is tervezett.

Sok szempontból nézve a Flash nagyon is hű a történet alapjául szolgáló paradoxon szóhoz: egyszerre ad kegyelemdöféseket minden Snyderverse fan szívébe, cserébe viszont reményt is ad nekik, hogy még James Gunn alatt is készülhetnek majd olyan filmek, amik nem csak hűek a forráshoz (mind történetben, mind hangulatban), de ugyanúgy fogyaszthatóak lesznek a “könnyedebb” filmekre szocializált közönség számára is.

Talán még korai és felelőtlen kijelenteni, de ha ezt az utat folytatja a DC, akkor nem csak új fejezetet nyithat a képregényfilmek jelenlegi nettó érdektelen és bagatelizálódó világába (bármelyik oldalról is beszélünk), de elhozhatja az animációs filmeknél megszokott minőséget a nagy vászonra is.

Képek: InterCom