Tenet - amiről már a jövőben eldöntötték, hogy jó lesz a múltban

A Tenet lesz az a film, amit a sajtó és a benne ezerrel pörgő hype gyár tökéletesen megölt, még mielőtt vászonra került volna. Beharangozták egyfajta Inception folytatásnak (surprise-surprise: nem az), a mozi, mint intézmény és szórakozási forma messiásának és egyszemélyes megmentőjének (spoiler: nem az), plusz Nolan neve miatt egy olyan filmnek, ami csakis tökéletes lehet. Ez a szembeszél pedig nem az, amivel szemben az ember szívesen lehúzza a sliccét és elkezd harcolni.

Természetesen érthető, hogy a Warner Bros. a lehető legtöbbet ki akarja pumpálni a filmből. Eltelt egy jó fél év, ami alatt két lehetőség állt a stúdiók rendelkezésére: vagy csúsztatnak mindent, vagy irány a streaming - ez utóbbit láttuk működni egyébként (Trollok 2), de vannak filmek, amiket moziban kell látni. És nem azért, mert Béla a faluvégről rendezte, hanem azért, mert az egész film úgy van megkomponálva, hogy csakis az IMAX vásznat nézve tudja az ember maximálisan kiélvezni.

Ennek a mestere pedig kétség kívül Chris Nolan. Ő az, aki igyekszik a lehető legtöbb jelenetet helyszínen, épített díszletben, valódi effektekkel, kellékekkel és IMAX kamerákkal leforgatni, ráadásul amit csak lehet, hagyományos, 70mm-es filmre vesz fel (ez alól a párbeszédes jelenetek kivételt képeznek, mert a hagyományos IMAX kamera túl zajos, így ott digitálisra vált). Ő az, aki inkább vesz egy 747-est csak azért, hogy felrobbantsa, bevállalja, hogy egyszer fogja tudni felvenni az egész jelenetet, és képes a teljes stábot úgy koordinálni, hogy ez az egyetlen lehetőség ne vesszen kárba (emlékezhetünk még azért Heath Ledger zseniális improvizálására, amikor a The Dark Knight kórház robbantós jelentében besült a detonátor, de karakterben maradva megmentette a szintén egyszer kivitelezhető rombolást).

A mai, CGI varázslat uralta filmes világban határozottan szükség van az ő hozzáállására és munkájára - persze az, hogy technikailag ez a film miket képes megvalósítani, amit más rendezők csak egyszerűen 300 grafikusra bíznak, önmagában még nem fogja hibátlanná tenni a filmet.

Vegyük például a szereplőket.

Nolan-t sok kritika éri, hogy nem tud karaktereket írni, főleg nem párbeszédeket. Megkapta ezt a Dunkirk után is, elég keményen, és valószínűleg most sem fogja megúszni. Igazából egyikük sem érdekes. De tényleg.

Főhősünk - A Főhős - igazából annyira nincs kidolgozva, mint egy félig összetört krumpli. Tudjuk, hogy valamiféle titkosügynök, aki nagyon hűséges, meg kiáll valami tesztet, ami után egy még titkosabb ügynök lesz, aki próbálja megérteni a történteket, de inkább feladja (akár tekinthetnénk a nézők avatarjának is), de közben az alapokat mégis felfogja és tud velük dolgozni.

Kapunk még egy teljesen diszfunkcionális családot, egy érzelmileg és fizikailag a végletekig zsarolt anyával, egy tipikus orosz rosszfiúval, egy kétes lojalitású fegyverkereskedőt, illetve egy talán brit talán titkosügynököt, akinek legalább van valami minimális közös vonása James Bond-dal.

De semmi emlékezetes, vagy bármi, ami megragadna bennük. A szereplők teljesen érdektelenek. Ami azonban határozottan érdekes, hogy az egyetlen karakter, akinek a tetteit leginkább el tudnánk fogadni, az az asszonyverő orosz. Egyáltalán nem elfogadható, amit tesz, de mégis az ő végcélja az, aminek van értelme.

Abban tehát megegyezhetünk, hogy ez a film nem a karakterekkel fog hódítani - de igazából nem is kell neki, mert ezt tökéletesen ellensúlyozza az “érdemi” rész.

Mint a címe, a film maga is egy palindrom, azaz mindegy, melyik irányból kezdünk neki, ugyanoda fogunk jutni. Bár a trailerek és a nyilatkozatok alapján a koncepció alapját adó time inversion - nem időutazás - közel sem olyan bonyolult, illetve teljesen jól el van magyarázva minden szükséges ponton, mégis remek alaphelyzetet teremt.

Szemben az időutazással, ahol egy tárgy vagy személy egy korábbi időpontra tér vissza, a time inversion során a tárgy vagy személy visszafelé éli le az életét, az aktuális szemszögünkből nézve. Például a lövedék kirepül a falból, az autópályán felboruló autó hirtelen újra egyensúlyt nyer és visszaáll a forgalomba. De fontos, hogy ez mindig az adott személy szemszögéből történik, tehát ha valaki belép az inverzióhoz használt kamrába, akkor a túloldalon számára minden visszafelé történik - amit egyébként egyszer már átélt, csak a “másik irányból”.

Ennek eredményeként a klasszikus ok és okozat - “a bortól húgyoznom kell” - értelmét veszti a filmben, cserébe felváltja a nagyapa paradoxon, vagyis mi történik akkor, ha invertálom magam, és nem csinálok meg valamit, amit amúgy már megtettem, vagy máshogy csinálom. Egyáltalán lehetséges-e, és mi történik, ha igen?

Hasonlóan egyébként az Inception-höz, a technológia itt sincs különösebben túlmagyarázva, kapunk egy érthető leírást, a többit pedig fogadjuk el, hogy létezik ebben a világban, és lehetséges használni. Vagyis még nem létezik, de majd létezni fog, amikor a jövő megpróbálja elpusztítani a jelent, hogy megmentse a jövő, amihez a múltban helyeznek el eszközöket, a jelenből a jövőre maradt információk alapján. Fáj már a fejed?

Persze lehet úgy is nézni a dolgot, mint Balázs, aki szerint az egész csak egy nagy shoot-out és Cobra 11-es roncsderbi, amivel mondjuk nem is lehetne vitatkozni, ha nem lenne mögötte a filmet teljesen átívelő time inversion.

Ami az igazi élvezetet adja, hogy az ember biztos benne, hogy amit lát, már megtörtént, de még nem láttuk megtörténni, és miközben nézi az ‘A’ jelenetet, próbálja kirakni, hogy ‘B’ jelenet, ami lehet, hogy csak 2 óra múlva jön el, mégis hogyan zajlott, hogy ‘A’ megtörténhessen úgy, ahogy. Igen, ez egy ilyen szempontból gondolkodós film, amit nem csak nézni kell és közben tömni a popcornt, de pont ebben van a varázsa.

Engem még úgyis teljesen le tudott kötni, és rá tudott venni arra, hogy gondolkodni akarjak az egyáltalán nem ok-okozati összefüggéseken, hogy gyakorlott Doctor Who nézőként meglepni nem tudott, a Predestination csattanóját az első 5 perc után kitaláltam, és Moffat-nak hála gyakorlatilag semmi gondot nem jelent a nem lineárisan elmesélt történetek összerakása, megértése.

A vetítés végén pedig kifejezetten jó volt látni, hallani, ahogy a nézők próbálják összerakni, megmagyarázni egymásnak, hogy most akkor mégis ki, miért, hogyan, mikor és mit tett - utoljára ennyire párbeszédet generáló film tényleg az Inception volt, és ha másban nem is, ebben mindenképp van kapcsolat köztük.

Nem, a Tenet nem tökéletes, mint film. Nagyon sok dolog van, amit lehetett volna jobban csinálni, ráadásul egy olyan érzése is lehet az embernek, hogy itt nem a film szolgálja ki a karaktereket, hanem fordítva (mondjuk ez lehetne egy vicces easter egg is). Erre egyébként van is egy utalás, amikor A Főhősünket egyszerűen egy Főhősnek nevezik - és valószínűleg a névválasztás is ezért lett ennyire leegyszerűsítve, mert bármelyik másik karakter megfelelt volna ugyanarra a célra.

Ettől persze nem lesz rossz a film, sőt, számomra kifejezetten érdekes helyzetet teremt, hogy egyáltalán nem a karakterekkel kell foglalkoznom, hanem koncentrálhatok csak a történetre magára.

Minden hibája ellenére én rendkívül élveztem, sőt, biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer még megnézem moziban is. Valószínűleg másodjára sem fog teljesen összeállni a kép, de pont ezt szeretem Nolan filmjeiben.

8/10