Inception/Eredet - Mertek nagyot álmodni

Christopher Nolan (Batman: Begins, The Dark Knight) ismét zseniális filmet alkotott. Én nem úgy mentem a moziba, hogy a Mátrix-ot, vagy az Ocean's Eleven-t (Tripla vagy semmi), esetleg a kettő egyvelegét fogom látni. Az én jegyem az Inception-re (Eredet) szólt, és azt is láttam. Ha már mindenképp hasonlítani kell valamihez (mert jó dolog, hogy belemagyarázunk mindenbe mindent), én a 13. emelet című filmet hoznám fel példának. De ezt a szálat hagyjuk is ennyiben.

A legbiztonságosabb hely a tudatalattink. Csak a miénk, senki nem férhet hozzá. Itt tartjuk legféltettebb titkaink, Chris Nolan szerint az emberi lélek is itt található. Legalábbis a film mindenképp ezt sugallja. Ez az a hely, ahol személyiségünk megalkotódik, ahol emberi alapjaink összeállnak, és azzá tesznek, akik vagyunk. Álmainkat is a tudatalatti határozza meg. De mi történik, ha valaki betör oda, és el akarja lopni a gondolatainkat, vagy éppen el akar ültetni egy újat? Természetesen az elmét fel lehet készíteni az ilyenek ellen is. A filmben a védelmi mechanizmus fegyveres gorillák képében manifesztálódott, akik igyekeztek mindent megtenni a behatolók megállítására.

Az első dolog, ami nagyon tetszett a filmben, az az volt, hogy nem ment el fél óra azzal, hogy bemutatták a technológiát, amivel mások elméjébe be lehet törni. Létezik, fogadd el. Teljesen korrekt, hiszen nem erről szólt a film. Nem voltak feleslegesnek érzett, unalmas nyáladzások sem. Egyszerűen minden a helyén volt, akkor, és olyan formában, ahogy annak lennie kellett.  Egyetlen bajom volt a filmmel: vége lett. Oké, tényleg nem lehetett volna tovább húzni a dolgokat, így is ~2 és fél órás, valamint a varázsa is elveszett volna az értelmetlen jelenetek beszúrkálásával. Azonban egy kérdés nyitott maradt: valóban vége?

Nolan Mester (igen, Mester) nagyon ért ahhoz, amit csinál. A gondolat elültetés lényege, hogy minél nagyobb legyen a katarzis, ezáltal az elménk könnyebben elhiszi, hogy az a mi ötletünk volt, és nem valaki más sugallta. Amíg ennek a kivitelezését nézzük a filmben, próbáljuk kitalálni, hogy a valóságban vagyunk-e, vagy ez is csak egy álom, amit álmodunk, lassan bekúszik egy gondolat a saját agyunkba is: ezt még egyszer látnom kell. (Persze ennek ahhoz is köze van, hogy szinkronosan néztem, és én csak eredeti hangokkal tudom élvezni teljesen a filmeket, de arra még két napot várnom kellett volna... De ha elsőre feliratosan látom, akkor is megnézném még egyszer legalább moziban.)

Ami nagy pozitívum még, az a különböző rétegek egymásra hatása. Ha (az ismereteink szerinti) valóságból "lemerülünk" az első álomrétegbe, akkor a "feljebb", az álmodót érő történő külső hatások megmutatkoznak bent is. Például, ha egy pohár vízzel arcon öntik, az álomban elered az eső. Ez kicsit hasonlít a Szergej Lukjanyenko könyvei alapján készült Őrség-filmek Homály-ára, de mégis más. Vannak elemek, melyek egyedivé teszik a filmet, hiába láttunk már hasonló témákat a vásznon. Ezt fontosnak tartom kiemelni, mert nagyon sok helyen látom (sajnos), hogy korábbi filmeket akarnak belemagyarázni, és ezért vagy elmarad az élmény, a katarzis, vagy sokkal kisebb lesz.

Ez nem az a film, amit fél szemmel lehet nézni. Igenis oda kell figyelni. Nem nehéz követni, ki melyik rétegben van, vagy éppen ki álmodik az álmon belül egy álmot, amiről már nem tudni, hogy valóban álmon belüli álom, vagy egyszerű álom-e. Az idő minden rétegben hosszabb a valóságban tapasztaltnál: például a harmadik rétegben a valóság 20 másodperce bő 1 óra. Ez jól is van így. Nem lesz az az érzése az embernek, hogy ez nem lehet, erre nem is volt ideje. Az bizonyított tény, hogy álmunkban gyorsabban dolgozik az agyunk, ezért gyakran óráknak érezzük azt, ami kb. 2 perc alatt játszódik le ténylegesen. Ezt is remekl használták ki a filmben.

Lassan úgy érzem magam, mint ha le lennék fizetve. Próbálok negatívumokat keresni, de egyszerűen nem találok. Talán a film közepénél volt egy kisebb tempóvesztés egy 10-15 percre, de az is lehet, hogy ez a fáradtságomnak volt betudható csak. A zene zseniális, a rendező korábbi filmjeihez is tudását adó Hans Zimmer ismét zseniálisat alkotott. A pörgős jelentekhez ütős dallamok, míg az érzelmesebbekhez a lágy hegedűszólók, illetve billentyűsök versengése teremtettek kiváló hangulatot. A speciális effektek pedig önmagukért beszélnek. Amikor kellett, látványosak voltak, amikor azt kívánta a helyzet, kivlóan tükrözték a felsőbb rétegek alsókra gyakorolt hatását.

A "befejezésről": igen, pontosan arra számítottam (és Ádám is), ami történt. Az utolsó jelenet elején, amikor a kamera közelít, már lehetett "érezni" a vágás közeledtét, szinte már kívánta magát, majd amikor már letett róla az ember, schnitt, fekete kép. Tátott száj, pár kevésbé adekvált dicsérő szó, és ültünk tovább a székben. És nem csak azért, mert megvártuk, amíg mindenki elhagyja a termet, vagy épp a zenét akartuk hallgatni, hanem mert kellett az a 2 perc, hogy megvitassuk a befejezést.

Folytatás? Ha van egy kis esze Nolan-nek, (már pedig úgy néz ki, elég sok jutott neki) elég gyorsan ellopatja az ötlet csíráját is a stúdió vezetőinek fejéből. Nem kell ide sem előtörténet, sem folytatás. Ez a film önmagában megállja a helyét, melyet a külföldi, igen pozitív (Rotten Tomatoes 97%, iMDB 9.3) fogadtatás is jelez. Én azt mondom, nem bántam meg a ráfordított összeget. És igen, másodszor is elmegyek majd. Mert ez egy nagyon jó film, nem a szokásos tucat maszlag. Nincsenek benne napfényben csillogó, identitás-zavaros "vámpírok", ráadásul gondolkodni is kell rajta. Üsse kavics, ez egy ilyen bicikli. A két és fél óra végig élvezhető, nem volt olyan érzésem egyszer sem, hogy "legyen már vége". Mindenkinek ajánlani tudom csak, részemről ez egy szép, kerek, kövér 10-es.