Batman: Egyszerűen csak jó
Rég volt ennyire nehéz elkezdeni egy kritikát bármelyik filmről is, mert a Batman gyakorlatilag mindent megtestesít, amit a Warner a Snyder-verse elleni harcának az alapját adta: komor, sötét, helyenként már-már depressziós, és szöges ellentétben áll az általános Marvel-formulával, amit mindenáron le akarnak másolni - és persze rendre beletörik a bicskájuk. Avagy, a Batman egy karakterhű(bb) DC film, ami működik, annak ellenére, hogy nincs meghintve 3 kiló erőltetett és rossz poénnal, vagy része lenne bármilyen filmes univerzumnak.
A film egyébként iskolapéldája annak, hogy a könyvet nem szabad a borítója alapján megítélni: engem a trailer, az előre kiadott zene abszolút negatív szájízzel töltött el. Az összevágott jelenetek, mondatok nem működnek abban a két és fél percben, Michael Giacchino zenéje pedig olyan semmilyen. Mégis, ha a teljes filmet nézzük, működik. És Matt Reeves tényleg nem csak ígérgette, hogy egy másfajta Batman-filmet ad nekünk, mint amit eddig láttunk.
Nekem például kifejezetten tetszett a Rorschach-féle keretezés, ami egyben remekül meg is határozza a Pattinson által játszott Batman viszonyát mind a várossal, mind a benne élő emberekkel: ezúttal egy fiatal, “pályafutásának” mindössze második évében járó Batman-nel van dolgunk, akit leginkább egy reményvesztett idealistaként lehetne leírni. Ugyan szeretné elhinni, hogy minden tette kicsit közelebb viszi a város megmentéséhez, tisztában van vele, hogy a bűnözés elleni harc végtelen és reménytelen.
Innen nézve egyébként kifejezetten érdekes, hogy a Warner rábólintott a történetre, hiszen ennek az útnak a végén pontosan az a Snyder-féle Batman vár minket, akit Ben Affleck játszott, és számomra továbbra is egy remek The Dark Knight Returns adaptációt hozott. Talán ezért is az a hivatalos álláspont, hogy ez a film nem a fő DCEU univerzumban játszódik (amit majd a Flash filmben látunk), ami csak azért érdekes, mert a Jeffrey Wright által alakított Gordon viszont annak a Batgirl-nek az apja, aki a fő univerzumban játszódó filmben szerepel majd. De ezen lépjünk túl, inkább örüljünk neki, hogy nem egy DC logóval felszerelt Marvel-filmet láttunk (és senki ne értsen félre, a Captain Marvel film - közismertebb nevén a Shazam - nem egy marvelizált DC alkotás, az egy teljesen karakterhű megjelenítés, amiben helye volt az összes gyerekes hülyeségnek és poénnak).
De nem ez volt az egyetlen érdekes kreatív döntés, amivel a rendező élt (aki egyébként a történetet is jegyzi): a narratíva miatt teljesen át lett írva Riddler sztorija, viszont ez remekül működik és kiváló hátteret, keretet ad a dolognak, komoly társadalmi kérdéseket feszegetve, amihez hasonlókat képregény-adaptációkban utoljára a Joker-ben láttam, és bár talán az lenne a legközelebbi DC film, amihez hasonlítani lehetne - hangulatilag és tartalmilag - van egy sokkal jobb példa: az Arkham játékok.
A Reeves-féle Gotham és történetvezetés abszolút hozza a játékokban megszokott hangulatot: az elrejtett részletek felfedezése, a lassan összeálló kirakós, az ismertnek hitt történelmi háttér fokozatos megkérdőjelezése és lebontása, egy jóval árnyaltabb összkép kirajzolódása, Batman saját önazonosságának folyamatos megkérdőjelezése mind-mind áthatja a filmet, ahol egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy amit az adott pillanatban tudni vélünk, az tényleg a teljes igazság-e.
Tovább erősíti az Arkham párhuzamot az is, hogy Batmanen kívül gyakorlatilag minden “jófiú” csak háttérzajként funkcionál, akik betöltik a szerepüket, de igazából különösebb hatásuk nincs a sztori végkifejletére. Ez talán egy kicsit negatívumnak is felróható, viszont pont így tudott kiteljesedni Batman története és ténylegesen egy olyan film születni, ahol azt érezhetjük végig, hogy együtt nyomozunk Batmannel.
Természetesen aki fan service-t szeretne, megkapja szép számmal utalások, helyszínek, cameo-k formájában, de ezek is csak easter egg-ként funkcionálnak, mint a régi szép időkben. Igen, az ember felkapja a fejét, amikor pl. Catwoman említi, hogy merre tart, hiszen tudjuk, mi vagy ki van ott (bár a timeline szerint még nagyon nem tartunk ott). De ezek nem olyan célt szolgálnak, mint a mára standard-nek számító post-credit jelenetek, hogy előre megvetessék az emberrel a jegyet a következő filmre. Itt szimplán csak “vannak”. És ez így is jó, működik.
Talán pont ez (is) adja a Batman varázsát: nincs szükség arra, hogy az ember 10 film távlatából keresse az összefüggéseket, nem egy közel 3 órás filler részt látunk egy 40 részes filmes univerzumból, aminek az egyetlen célja, hogy felvezessen másik hármat. A Batman egyszerűen csak van, elmesél egy teljes történetet, ami nem egy eredet sztori, de kerek, ugyanakkor nyitva hagy pár ajtót, hogy lehessen újabb történeteket mesélni ebben a világban.
Egy világban, ami a mai képregényfilmek között egy abszolút üdítő színfoltot jelent azért, mert nem akar olyan lenni, mint a többi. Matt Reeves mert olyan döntéseket hozni, amik valószínűleg nem fognak mindenkivel egyformán rezonálni, de a saját történetében megállják a helyüket.
A Batman egyszerűen szórakoztat és kikapcsol. Kötöttségek nélkül. És ez kimondottan üdítő.
Fotó: InterCom