Dimmu Borgir – Abrahadabra

Dimmu Borgir - Abrahadabra

A Dimmu Borgir idén talán közel akkora port kavarhat korszakújító nagylemezével, mint néhány esztendővel korábban az énekesnőváltással párhuzamban stílust is cserélő Nightwish tette. Valóigaz, hogy Shagrathék híre nem a legjobb mostanában, mégsem lehet azonban azt mondani, hogy a régi-új, megfogyatkozott garnitúra nagyon nagy bakugrással szakadna el gyökereitől.

Mint afféle megosztó együttes, sajátos módon a Dimmu Borgir legalább akkorát profitál a mostani megerősödött ellentáborból, mint hajdanában a rajongók tömegeiből. Most éppen divat őket nem szeretni, na de nem ismerni? Ciki… Következésképpen illendő méltóságos konzervatív fintorral az arcunkon hallgatni az Abrahadabrát is.

Apropó Abrahadabra… avagy szavaimmal teremtek. Félreértés ne essék, nem holmi népmesei varázslók csodatevő abrakadabrájáról van itt szó, hanem a 19-20. századfordulóján élt önjelölt Antikrisztus, bibliai Fenevad neves mondásáról. Mellesleg ezzel a zenekar a „roppant nevezetes” három szavas albumcímek tradícióját törte meg (stílusosan?). Kérdés persze, hogy mi volt rosszabb? Három idétlen komolysággal kiválasztott, szinte randomszerű szócska, vagy ez az új abrahadabrázás. Az igazat megvallva kis googlizással kiderül, hogy nem csak mi magyarok derülünk a dolgon, de külföldiek sem díjazzák az első és második blikkre is halandzsának tűnő szót. (Nálam pedig már csak a Pink Floyd Ummagummája marad versenyképes ezzel szemben).

De csak hogy ne egy rossz hangzású szócskán lovagoljak. Imázs. Azt meg kell hagyni, erre DB-jék szép nagy hangsúlyt fektettek erre az apróságra. Kedves gesztus például, hogy az immár három főre soványodott csapat édes hármasban szerepel a promó fotókon is. Érdekesebb azonban maga a jól kidolgozott külsőség. Nem is mondanám igazán teátrálisnak a dolgot, noha a tagok végtelen komolysággal ádázkodnak a kamerák előtt, mégis egy kicsit önparodiztikus a dolog. Nyilván a végtelen egyediséget célozták meg ezzel a (lássuk be!) egyéni kosztümös megjelenéssel, de nem feltétlenül a siker jele, ha az esetet többen „kicsi kozák zsákbafutókként” ill. a „Dzsingisz Khán halott tagjaiból újramanifesztálódott bandaként” jellemzik.

Másfelől érdemes a látvány mellett megemlíteni a vadiúj klipet is, mert bizony ezt se sajnálták el a promócionálástól! A Gateways című dalhoz komponált videó kimondottan látványos ugyanis. Már ami a kissé szürkített, színszegényített küllemet és a metálszegecsekkel borított mongol népviseletet illeti, az kevésbé. Ellenben a fényképésznek egy nagy dicséret jár. Határozottan látványosan kezeli a dinamikus-statikus, előre-visszamozgásokat. A fekete-fehér-vörös alapszínekben pompázó miegymásról, romantikusan vonagló szilikon/marha szívről valamint a rikácsoló szöszkéről ott ICS Vortex helyén, ne ejtsünk most szót.

Ami még szintén a látványt illeti, a borító tervező Joachim Luetke apait, anyait beleadva egész pofás módon P.H. Lovecraft névtelen isteneinek képével dekorálta az Abrahadabra fedlapját. Összességében talán ez a leghelyénvalóbb a teljes album körül történt ténykedések közül.

És akkor a muzsikáról. (Mert arról nem szeretnénk beszélni, hogy micsoda ízléstelen sárdobálás zajlott itt nemrég valamint, hogy Mustis és ICS Vortex távozása mekkora vihar a biliben vagy sem) Az újdonsült foghíjas felállást egész tömeg igyekezett kipótolni. Ahogy a Nuclear Blast büszkélkedik: pontosan 101 (azaz több, min 100!) ember dolgozott a projekten, 11 hónap megfeszített koncentrációval. Ennek megfelelően a zenei matéria nem kispályás. Nem szintiről prüttyög a szimfonikus rész, nem sampler, minden szólam húsvér kristályosra hangolt valóság. Ez valljuk, be sokat tesz a produkció értékéhez, hiszen a NB stúdiómunkájával társulva nagyon elegáns, kimunkált hangzást hoz a teljes lemez.

Kezdünk is mindjárt a Xibir nevezetű felvezető intróval, ami nekem, hogy hogysem belopta a szívembe magát. (igen, olyan csodabogár vagyok, aki a combosabb intrókat magukban is elhallgatja, pl Epica – Samadhi…) Megcsodálhatjuk a vendégmunkásként muzsikáló szimfonikusok tehetségét és a hatásvadász trükkök széles spektrumát. Ebből fordulunk át a Born Treacherous-be, ami szintén egy korrekt, noha túlzó alkotás. Értendő minden egy kicsit hangos, tolakodó, kínosan a hatást kereső. Már korántsem meglepő módon persze a sátánkodás kimeríthetetlen szövegalapanyagát használva fel, mely már lejárt, ahhoz hogy igazi arculcsapás legyen a kedves híveknek.
Eztán következik a kissé korai csúcspont. A dallamos-dallamtalan, klipesített Gateways kimondottan trükkösre sikerült. Ahhoz épp elég fülbemászó, hogy a popularizálhatóságra éhes népek is megegyék, de mégis kerül bele annyi kreativitás, hogy néhány régebbi rajongónak is felcsillanjon a szeme. Érdekesség ezenfelül, hogy Vortex távozásával a védjegyét elvesztő banda az énekes pótlására egy rikácsolós vendégszereplő hölgyeményt erőltet bele a dalba, ami nem is egy rossz próbálkozás. Legalábbis, ha tekintetbe vesszük, hogy az Arcturusból (Vortexért cserébe?) küldött Garmnál vagy a Therionból szalajtott Snowy Shaw-nál mindenképpen jobban muzsikál Agnete. Noha ezutóbbi muzsikus egyes pletykák máris teljes jogú taggá avanzsálták.

Az album eztán unalomba fúl. Szépen szerkesztett, épp csak a dalok inkább tömböket alkotnak, mint koherens egészet, magukban viszont nem állnak megfelelő lábakon. Az összhatás mégsem a sokszor hangoztatott tragédiára mutat, nekem nem úgy tűnik, mintha a Dimmu Borgir eladta volna a lelkét (hát Sátán komának már nem is, de a Nuclear Blastnek még meglehet). Végülis a trash-horzsolások, szinti-futamok, katonás dobtémák és hatásvadász kórusok nem veszik ki magukat rosszul. Mindenképpen egy új éra nyitánya az Abrahadabra. Kicsit talán sok a sallang, kicsit talán túlfut a jó ízlésen, mégsem valószínű, hogy az önparódia irányába mozdulna el végül a Dimmu Borgir pengetánca. Ha nem is a régi korszakalkotó zsenialitás visszatérése, de egy fejlődésképes mérföldkő a DB történetében.

Dimmu Borgir - Abrahadabra

 

Kiadó: Nuclear Blast

Származás: Norvégia, Oslo

Legénység:

  • Shagrath – billentyűs, „ének”
  • Silenoz – gitár
  • Galder – gitár

Vendégszereplők:

  • Snowy Shaw (Therion) - basszgitár, tiszta ének (Chess With The Abyss, Ritualist, Renewal, Perfect Strangers)
  • Daray - dob
  • Agnete Maria Forfang Kjølsrud – női ének (Gateways)
  • Kristoffer Rygg (Arcturus) - tiszta ének (Endings And Continuations)
  • Kringkastingsorkestret (The Norwegian Radio Orchestra), Gaute Storaas vezényletével
  • The Schola Cantorum Choir, mint kórus

Tracklist

  1. Xibir
  2. Born Treacherous 
  3. Gateways
  4. Chess With The Abyss
  5. Dimmu Borgir
  6. Ritualist
  7. The Demiurge Molecule
  8. A Jewel Traced Through Coal 
  9. Renewal
  10. Endings And Continuations