Sziget 30.0: Ahol a nyúl vitte a puskát

Bár lassan két évtizede a fővárosban tengetem a mindennapjaimat, a fesztiválok közül pont a Sziget volt az, amire valahogy soha nem jutottam el. Pedig minden évben akadtak olyan fellépők, akik érdekeltek volna, akiket szívesen láttam volna még egyszer - ehhez képest sikerült egy olyan évben átesni a tűzkeresztségen, amikor a napi headliner pont ugyanolyan érdektelen volt, mint az első Soundos afférunk idején. Ehhez képest a “kis” színpadok felrobbantak.

Szombat délután, egy félig múló másnaposság és néhány gyógysör társaságában, gyakorlatilag nulla elvárásokkal, elindultunk a 30. Sziget helyszínére. A napi headliner az a David Guetta volt, akiről most pár sorban szeretnék megemlékezni, aztán eltenni a következő évtizedre az egész performanszát, ami pontosan ugyanolyan érdektelen, sablon, élvezhetetlen és középszerűen koncepciótlan volt, mint 2012-ben Zamárdiban. Értelmezhetetlen mashupok, agyatlan, veretős, oda nem illő drop-ok, a kötelező mikrofonba ordibálás, valamint 1-2 jó track, amit szintén sikerült élőben megerőszakolni a pult mögött. A Telex remekül és sokkal hosszabban összefoglalta azt a másfél (?) órát, amit ők hősiesen kibírtak, én pedig szégyen szemre bevallom úgy döntöttem, hogy többet ér a szórakozásom és a szabadidőm, mint hogy több tízezer ember között próbáljak meg úgy tenni, mintha jól érezném magam.

DE. Maga a Sziget, mint fesztivál egyszerűen fantasztikus. Minden kétkedésem ellenére azt kell mondjam, hogy a sokszínűsége, a programok és a közönség diverzitása, a hangulat, a programok annyira jók, hogy nincs olyan perce az embernek, amikor ne tudná magát feltalálni.

Az első meglepetés határozottan akkor ért, amikor a délutáni lemenő napsütésben a sátor alól jazz koncert hangjai szűrődtek ki. Ráadásul igen népes közönség ült a színpad előtt, akik ránézésre szintén próbálták még az előző napot kiheverni. Az egész koncert annyira kellemes volt, hogy mire észbe kaptam, már kongott a kezemben lévő pohár, így pár perc múlva tovább indultunk a nagy színpad felé, ahol már ekkor hatalmas tömeg volt.

Azonban, és itt kezdte el igazán belopni magát a szívembe a hely, a pultnál állva kissé hátulról mintha gyenge hardstyle és frenchcore hangokat hallottam volna felcsendülni. Annyira nem akartam elhinni, hogy még 18 óra sincs, de itt már valaki megteremti a Defqon.1 hangulatot, hogy rövid keresgélés és bolyongás után a Snow Attack büfékocsijához jutottunk - halál komolyan, egy Üvegtigris kaliberű autó volt a DJ booth - ahol az emberek teljesen önfeledten buliztak olyan zenére, amit sosem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogok a Szigeten (még a Soundon csak-csak).

De bevallom itt még azért éreztem, hogy a péntek esti One Beer hűtő túra valami egy fokkal lightosabb tempóval szeretné, ha kalapálnák a dobhártyám, illetve ismét javításra szorult a söröm, ezért elindultunk megkeresni a Cece standját.

Itt azért szeretnék kitérni rá, hogy valahol szégyenletes, hogy még mindig csak elfogadható sört lehet nem feltétlen drágán kapni egy fesztiválon, de én még mindig jobban jártam, mint akik borra vágytak, és volt egy fajta, amiből választani lehetett.

Szóval, a Cece pultjánál állva először is örömmel fedeztem fel, hogy van egy Fresh IPA nevű új sörük, amire sikerült viszonylag gyorsan rákapni és akár 15-20 perceket is hajlandó voltam sétálni egy-egy újratöltésért. És itt jött a következő meglepetés, ugyanis még 19 óránál is alig járhattunk, amikor megint megcsapta a fülem valami rave party.

El is indultunk megkeresni, majd kilyukadtunk a Colosseum-nál, ami messze az egész fesztivál legjobb “sátra” volt. Konkrétan raklapokból építettek újra a Colosseumot, a DJ booth pedig egy hatalmas gladiátor sisak volt. A pultban pedig egy addig számomra teljesen ismeretlen DJ, aki valami elmebeteg módon és teljesen fáradhatatlanul verette a hard techno-t.

De nem ezt a kis lightos, Instantban lábujjhegyen 8 ütemig betesszük, aztán meglátjuk, ki a csirke módot képzeljétek el. Nem. In your face, hard, acid, 180. Non-stop. És közönsége is volt szép számmal, minden korosztályból és országból.

A még nagyobb meglepetés pedig akkor ért, amikor az útlevélben megkeresve kiderült, hogy a lemezjátszók mögött egy magyar DJ, SanFranciscoBeat áll. Nálam abszolút ő volt a nap fénypontja és a szervezők helyében jövőre bátran ki merném tenni egy nagyobb színpadra. Mondjuk Ben Nicky elé. Just sayin’.

Természetesen azoknak is bőven van program, akik nem feltétlen a délutáni tombolással szeretnék kezdeni a napot. A techno party után a Magic Mirror sátra felé vettük az irányt, ahol az esti drag show felvezetéseként néhány stand up comedy előadást élvezhettünk. Sajnos magára a fő műsorra már nem sikerült bejutni, ugyanis kb. négyszer annyi ember várt a sátor előtt, mint amennyit elbírt volna a hely - és valahol ezt nagyon jó volt látni, érezni, hogy az ott lévő emberekben a gyűlölet vagy kirekesztés legkisebb szikrája sem érződött.

És azt hiszem talán ez a Sziget nagy tanulsága, hogy nem csak a nevében a Szabadság Szigete. Itt tényleg azt éreztem, hogy mindenki azt csinál, amitől boldog, azt és úgy szereti, aki boldoggá teszi, és nem kell emiatt kicsit sem rosszul éreznie magát.

Ha csak egy hétig is és nagyon lokalizáltan, de mégis tud létezni egy ilyen hely Magyarországon, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legalább egyszer, egy délutánra és estére látogasson ki. És merjen megnézni, kipróbálni dolgokat, amik amúgy nincsenek a komfortzónájában, amiket máshol mondjuk nem tudna vagy merne. Mert itt megteheti.