2017. November 23., Csütörtök

Heti filmajánló: Django elszabadul (Django Unchained)

E-mailNyomtatásPDF

Django Unchained

Nem szeretem a westernt, így igazából a Django sem hozott addig lázba addig, amíg meg nem láttam, hogy Tarantino rendezi. Bár még így sem számítottam túlzottan nagy dobásra, de legalább tudtam, hogy a kretén és morbid humor jelen lesz, így legrosszabb esetben az kárpótol majd az időért, amit a film megnézésére fordítottam. De szerencsére Quentinben ezúttal sem kellett csalódni és ismét egy egészséges mértékben elmebeteg spagetti-öldöklést kínál nekünk nagyjából két és fél órában.

A történet az 1850-es évek végén játszódik, amikor Amerikában még javában dúl a rabszolgaság. Itt kapcsolódunk be mi is, amikor a fejvadásznak állt ex-fogorvos Dr. King Schultz (Christoph Waltz) közepes mértékben pimpelt lovashintóján belibben a képbe majd a szembe jövő két rabszolgakereskedő számára egy egész fair üzletet kínál fel. Persze semmi nem úgy megy, mint ahogy azt a jó doktor eltervezte, így pár golyót és némi anyázást követően Django hamarosan lóháton követi, míg a többi rabszolga szabadon távozik.

Igazából már az első két percben lehet sejteni, hogy az egész filmnek annyi köze van a westernhez, mint mondjuk nekem a programozáshoz. A hely és az idő stimmel, az eszközök adottak, de nagyjából itt véget is ér a történet. A műfajra jellmező lassan kibontakozó, gyakorlatilag unalmas és vontatott kibontakozás helyett szépen pörögnek az események, Christoph Waltz pedig ismét zseniálisan hozza a karaktert - hasonlóan Samuel L. Jacksonhoz, akinek Reviczky Gábor olyan zseniális szinkront készített, hogy még nekem sincs rá egyetlen rossz szavam sem. Maga az alaphelyzet annyira nincs túlfacsarva: Django elvett egy rabszolganőt, akitől később elszakították és frissen nyert szabadságát kihasználva elindul bosszút állni és megmenteni. Közben pedig beáll Schultz mellé fejvadásznak, elvégre bosszúvágyból nem lehet kenyeret venni. 

Így jutnak el Candielandbe, ahol Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) uralkodik, gyakorlatilag proba alázva a négereket - egyedül Stephen (Samuel L. Jackson) van egyfajta kiváltságos helyzetben, aki jó pár évet és generációt szolgált már a családnál. Mondhatnánk azt is, hogy lassan-lassan már a fehérekkel egyenlőnek tekinti magát, de nincs sok jelentősége a történet szempontjából - azonban hatalmas a figura és amit művel. Ugyanakkor ott van a valóban egyenlő Django, aki csak megjátsza a kiskirályt, de legbelül mindig hű marad önmagához és az elveihez... Bla-bla-bla...

De mivel még mindig egy Tarantino filmről beszélünk ezért szerintem kicsit túlzás lenne Freudi mélységekben kielemzni a karaktereket. Maradjunk annyiban hogy mindenki képviseli a kor egy adott szellemi irányultságát és ennek megfelelően viselkedik, amit a színészek remekül hoznak - és közben nem marad el a Tarantino féle morbid humor, illetve a halálozási arány is a szokásos szinten van.

Ami mindenképp kiemeli ezt a filmet a szokásos, unalmas és lassan kibontakozó westernek közül az a tény, hogy csak a történetet és a karaktereket, valamint a környezetet helyezte vissza az 1850-es évekbe Tarantino, míg ügyelt arra, hogy a mai nézők számára is pörgős maradjon a film. Nem kell attól félni, hogy húsz percig csak két lovagló embert fogunk bámulni, amint a szabadtéri távolbanézés világrekordját próbálják megdönteni. A Django egy pörgős, dinamikus film, elmebeteg humorral, zseniális és helyenként vicces zenével (főleg a szöveg) megáldott remekmű, amit mindenkinek látnia kell.


Címkék: django elszabadul | django unchained | film | vélemény

Share/Save/Bookmark