Gyakornokok (The Internship): 10 pontos komédia, a legjavából

Még mielőtt nagyon belemerülnénk, szeretnék néhány dolgot előre tisztázni: ez a film nem egy Social Network replika, és nem is akar az lenni. Ez a film nem a Googleről szól - de igen, ott játszódik. Ez a film nem pár egyetemista civakodását mutatja be órákon át néhány le nem szállított kódsor miatt. Ez a film egy vígjáték, ami két agyalágyult és egy csapat fiatal kalandjait mutatja be egy nyári gyakorlat során. A cég pedig történetesen a Google, de lehetne akár a Wendy's vagy a KFC is. Aki tehát egy unalmas, vállalati origin történetre számít, az csalódni fog. Aki jól akarja érezni magát, nos. Előre!

A Gyakornokok (The Internship) önmagában egy zseniális film: úgy tud vicces lenni, hogy nincsenek benne szexista poénok, nincsenek benne disznóviccek, nincs benne szexjelenet és igazából semmilyen vérciki vagy nagyon bugyuta szituáció sem. Ami viszont belekerült: humor, a legtisztább formájában. Az a fajta kretén, de mégis teljesen szerethető és vicces, poénos humor, ami a vígjátékokat jellemezte. Még '56-ban....

Plusz itt van nekünk az Ünneprontók ünnepének (The Wedding Crashers) párosa: Owen Wilson és Vince Vaughn, akik számára a vígjáték nem ismeretlen terület. Ők alkotják a film öregeit, akik 40-es fejjel hirtelen állás nélkül maradnak és belecsöppennek gyakorlatilag a mi világunkba. Nyilván emgvan a magukhoz való eszük és szakinak számítanak a maguk szakterületén, de a modern, számítógép-vezérelte életben elég gyorsan vakvágányra futnak.

Illetve, ez így nem teljesen igaz. Inkább úgy mondanám, hogy saját, az évek során összeszedett és felhalmozott tudásukat próbálják alkalmazni egy olyan környezetben, ahol minden mindenre épül, és minden csak számítások végeredménye. Gyakorlatilag egy kis életet próbálnak lehelni a robotikus, egész nap kódolós és fejlesztős életbe, amire úgy a valóságban is szükség lenne. A "gondok" azonban ott kezdődnek, hogy a tapasztalataikkal és fénykorukkal együtt a "műveltségük, tudásuk" is valahol a '80-as évek végén tetőzik.

Ebből persze egyenes ágon következik, hogy nem csak a mai technikához, de úgy ámblokk a mai popkultúrához nem igazán értenek - amiből megint csak jó pár poén keletkezik. Ami azonban sokkal meglepőbb és dícséretes volt, hogy a filmben több évtized "mémjeit", utalásait használják egyszerre. És minden esetben jól, pont az adott szituációhoz illően. Azért akárhonnan nézzük, ez nem kis munka - főleg hogy még azok is, akik ebben élnek, gyakran nincsenek tisztában a dolgokkal.

Maga a film azonban messze több, mint egy kiválóan sikerült komédia: ha nagyon bele akarunk magyarázni, akkor gyakorlatilag a mai társadalom minden sztereotípiája megjelenik valamilyen formában. És nem csak az egész nap a világot a kijelzőn át megélő tinikről és fiatalokról beszélhetünk. Gyakorlatilag szerintem mindenki magára talál, valamilyen módon. Persze mondhatnánk, hogy ez az egész csak amolyan 50 Shades és Twilight trükk, hogy minél többen azonosulni tudjunk a filmmel és akaratlanul is szeressük. Ebben az esetben azonban nem erről van szó. Ha kivennénk ezeket az elemeket, még akkor is egy olyan sztorit kapnánk, ami képes két órán át szórakoztatni minket.

És valahol itt lehetne behozni, hogy miért épp a Googlenél játszódik a film. Köztudott, hogy a kereső óriás az amerikaiak álommunkahelye. Nem csak az ingyen kafetéria és a rengeteg juttatás az, ami vonzóvá teszi a céget. Vagy a csúszdák, amiket lépcső helyett lehet használni. Gyakorlatilag bárkit tárt karokkal várnak, aki kicsit is őrült, kretén (pozitív értelemben) vagy fura ahhoz, hogy érdekes legyen. Nem érdekel senkit, hogy mivel foglalkozol, honnan jössz, vagy milyen fagyit szeretsz: a lényeg, hogy képes vagy-e kreatív és önmagad lenni. Avagy elég gugli vagy-e. 

Igen, a film majdnem két óra. De a 120 perc pontosan úgy van kitöltve, hogy egy percig se unatkozzon az ember. És, mint említettem, egy igazi, vérbeli, old school komédia, ami remekül ötvözi az elmúlt 2-3 évtized minden elemét. A mai középszerű, sablon hollywoodi filmáradat mellett pedig még inkább egy kiemelkedő alkotás. Az a fajta film, ami után az ember elégedetten, vidáman jön ki a vetítésről. És vissza akar menni. Újra és újra. 

 És megjegyzem, így lábjegyzetben: mindezt úgy, hogy szinkronos volt a vetítés. De valahogy nem tudott elvenni annyit az élményből, hogy ne tudjam teljesen élvezni a filmet.