2017. November 23., Csütörtök

Az Acélember: a film, amit Superman megérdemel

E-mailNyomtatásPDF

Man of Steel

És amire nagy szüksége is volt. Ehhez pedig nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, mint David S. Goyer és Christopher Nolan. Ők ketten kiváló Batman-trilógiát alkottak, azonban az a történet egy sötét, komor, teljesen elszigetelt univerzumban játszódott. Zseniális volt és megmutatta, hogy a egy szuperhős nem attól lesz hős, hogy emberfeletti képességekkel - avagy Bruce esetén emellé még rengeteg pénzzel - rendelkezik. Gyakorlatilag egyteljesen hétköznapi embert csináltak belőle, ahol a morális érték az, ami a legfőbb meghatározó. A képességek, az erő és a gadgetek pedig csak mellékesek.

Persze egy Batman-sztori ilyen szempontból nem igazán hozható párhuzamba Supermannal, elvégre Kal-El földönkívüli lény, aki a mi Napunkból nyeri erejét és képességeit. Nyilván ez nem jelentette azt, hogy nem lehet “embert faragni” belőle, de nem feledkezhettek meg arról a tényről sem, hogy ő gyakorlatilag egy isten köztünk. Még akkor is, ha a Földön nevelekedett és csak a földi morált ismeri.

Biztos vagyok benne, hogy Chris megbirkózott volna a rendezői feladatokkal. De ha őszinte szeretnék lenni, akkor jól döntött, hogy nem tette. Zack Snyder is dolgozott már korábban szuperhősökkel (Watchmen - Az Őrzők), ráadásul a 150 perces menetidő kitöltésével sem volt soha gondja. Az Álomháború (Sucker Punch) és a 300 alatt pedig megmutatta, hogy remekül ért a látványos akciójelenetekhez is. Nem feltétlenül törődik azzal, hogy hol van a realitás és a fantázia határa, azonban itt pont egy ilyen gondolkodású rendezőre volt szükség: elvégre akármennyire is emberivé tették Clarkot, ő mindig is emberfeletti marad.

Hasonlóan az 1978-as filmhez, az Acélember (Man of Steel) is a Kryptonon kezdődik. Nyilván itt nem igazán lehetett sokat variálni, de jó volt látni, hogy egyáltalán nem arról szólt az egész, hogy nemes egyszerűséggel újraforgattak minden jelenetet, aztán csókolom. Időben még egy kicsit hamarabb is kezdődik, mint a régi film, plusz van még egy-két apró eltérés a történetfolyamban, de nem szeretnék spoilerezni. 

Térjünk ki még egy kicsit a kryptoni technológiára, mert ez is egy érdekes változás volt: a kristályok helyét ezúttal valamiféle nanotechnológián alapuló okos-fém vette át, ami egy érdekes döntés volt, legalábbis számomra. Ennek megfelelően a ruha is egy testhezálló, teljes nano-öltözetté vált, amire opcionálisan rá lehetett csapni egy teljes páncélzatot is. Saját meglátásom szerint ez volt a legnagyobb váltás, viszont ezzel teljesen korrektül tudták egy kicsit közelebb hozni az idegen civilizációt a miénkhez: bár nálunk még annyira nem divat a nanotech, annyira nem is a távoli jövő része, így egy fejletteb fajnál szinte alapfelszereltségnek is gondolhatjuk. De természetesen nem a techno-blabla a lényeg, ezt csak amolyan érdekességként emeltem ki. Plusz teljesen jól nézett ki a dolog.

A kérdés tehát adott: hogyan faragj egy emberből istent?

Szinte biztos vagyok benne, hogy így kezdtek neki az ötletelésnek. Nem az volt a kérdés, hogy mivel kell kevesebbnek lennie egy istennek ahoz, hogy egyszerű földi halandóként tekintsünk rá. Itt azt kellett megmutatni, hogy mitől lesz valaki annyival több, hogy döntései és tettei az emberek fölé emeljék - ugyanakkor ő maga mindvégig ember maradjon. Úgy, hogy közben nem fedheti fel magát, nem mutathatja meg a világnak, hogy mire képes. Mert tudja, hogy félnének tőle. És nem azért, amire képes. Azért, amire az emberek nem: irányítani őt.

Ebből adódott az is, hogy egy Jonathan karaktere néhány jelenetben igen érdekes tanáccsal szolgált a fiának. Míg a Smallvilleben mindig arra tanította, hogy legyen önzetlen, mindig segítsen másokon, ha lehetősége van rá, addig itt ő maga volt az, aki védte a fiút, bármi is történt. Emiatt volt egy-két érdekes mondata és tanácsa, amit nem feltétlenül várnánk tőle, de bármennyire is negatívak voltak, csak erősítették a karaktert. És ez mind kellett ahhoz, hogy később a film egyik legszebb és legerősebb jelenete születhessen meg, amelyhez Hans Zimmer zenéje annyira zseniálisan illett, hogy azt tanítani kellene. Komolyan meglepődtem, hogy Snyder 10 másodpercben, párbeszéd és bármiféle csetepaté vagy rombolás nélkül képes legyen ennyire megrázó, katartikus jelenetet összehozni.

Természetesen a rombolás és a pusztítás sem maradt ki a filmből, ami kvázi várható volt, bár Ádám szerint Zack eléggé túllőtt a célon - szerintem pedig pont kellett, hogy gyakorlatilag fél Metropolist rombadöntsék. Elvégre akármennyire is sikerült az emberek közé lehozniuk Supermant, mégis csak isten maradt, emberfeletti képességekkel és erővel. Aki vele egyenrangú kryptoniakkal küzdött, akiket egyáltalán nem érdekelt az emberek sorsa, így gyakorlatilag evidens volt, hogy mindent le fognak rombolni, ami az útjukba kerül. Oké, bevallom, tényleg volt egy-két olyan dolog, amit már én is túlzásnak tartottam, de alapvetően szerintem teljesen korrekt volt ilyen szempontból is a dolog. Engem személy szerint jobban zavart, hogy kondenzcsíkot húzott Superman...

Egyébként az egyik ilyen harcjelenet közben volt egy igen érdekes mondata Clarknak, miközben az egyik kryptony épp Martha életére tört: “nem fogod bántani az anyukámat”, amit sikerült egy kicsit dühös-kisfiús hanglejtéssel átültetni a magyar változatba. Nem vagyok kifejezetten nagy híve a szinkronoknak, de ez pár másodperc megint csak annyira jól sikerült és tényleg olyan zseniálisan mutatta, hogy akármennyire is Superman, ő akkor is egy ember, hogy az valami fenomenális volt. Szeretnék külön gratulálni Welker Gábornak, aki amúgy a ma megszokottnál jóval színvonalsabb szinronmunkát végzett. 

Érdemes még külön kitérni Lois Lanere is, akit ezúttal Amy Adams keltett életre. És ténylegesen életre keltette, nem úgy, mint a Superman visszatérben (Superman Returns) Kate Bosworth “alakítása”. Végre megint egy igazi pimasz, visszabeszélős, törtető Loist kaptunk, nem egy picsogó kislányt, akiről mindent elhisz az ember, csak azt nem, hogy egy végletekig elmenő oknyomozó-riporter. Ami pedig külön tetszett, hogy nem egy makett-lányt választottak a szerepre, hanem egy igazi hús-vér nőt, aki nincs lefaragva az utolsó csontjáig. Abszolút passzolt a karakterhez, minden tekintetben.

Ha pedig a színészeknél járunk, ismét kanyarudjunk vissza a Smallvillehez, ugyanis jó pár ismerős arcot láthatunk majd: a legviccesebb talán a sorozatban Dr. Hamiltont alakító Alessandro Juliani, aki a filmben Dr. Hamiltonnak dolgozik. Mackenzie Gray ismét maradt a gonoszok oldalán, ám ezúttal Lex Luthor helyett (10x1: Lazarus) ehy kryptonit alakít. Plusz emlékeim szerint még volt egy harmadik színész is a sorozatból, de szégyenszemre most nem ugrik be. Persze az easter eggek sora itt még korán sem ér véget, csak más irányt vesznek.

Még tavasszal olvashattunk olyan híreket, hogy az Acélemberben lesz néhány Justice League utalás, vagy akár egy Batman-cameo is. Sajnos a felirat közben és után nincs rejtett jelenet, de három dolgot így is észrevehetnek a szemfülesek. Nem nehéz kiszrúni őket, de azért résen kell lenni. Annyit segítek, hogy az egyik a Superman-saga egyik központi épülete, míg a másik az űrben lesz. A harmadik maradjon titok.

Végül, de nem utoolsó sorban muszáj megemlítenünk a zenét, amelyet Hans Zimmer írt. A német zeneszerző nekem személyes kedvencem, de ettől függetlenül is vitathatatlan, hogy nagyon erős zenei aláfestést készített a filmhez, ami egyetlen hangjegy erejéig sem szól arról, hogy John Williams ikonikus témáját másolta volna. Sőt, a trombitát pont ezért egy az egyben el is hagyta, és a tőle megszokott vonós-zongorás összeállítást kapjuk. Ami nagyon sokat hozzáad az amúgy is zseniális filmhez. Talán helyenként egy kicsit még meg is ment egy-két jelenetet, amik csak közép-szerűre sikeredtek és hiányzott belőlük az a bizonyos plusz.

De ez talán csak két-három alkalommal fordult elő és nyugodtan kijelenthetjük, hogy Zack Snyder remekül keltette életre Chris Nolan és David S. Goyer munkáját. Szerintem az külön dícséretes, hogy egy pillanatig sem próbálta másolni Nolan rendezői stílusát, hanem mindvégig a saját útját járta. 

Az ő akció- és látványorientáltabb megközelítésének, valamint Nolan és Goyer sokrétű, mély gondolatokkal és komoly mögöttes tartalommal bíró történetének és párbeszédeinek fúziójából pedig egy olyan Superman film született, amely méltó módon állít emléket Krypton utolsó fiának.

P.S.: az űrhajó, amit a film eleje felé megtalálnak a sarkon Kara, avagy Supergirl hajója. Ki szavaz Laura Vandervoortra a folytatásban? :)


Címkék: acélember | film | kritika | man of steel | vélemény

Share/Save/Bookmark