Neccháló, rózsaszín szőrme és csillámpor – egy átlagos péntek a Szigeten

Tiniként úgy gondoltam, hogy a fesztivál az a hely, ahol hangos a zene, nagy a tömeg és legkevésbé se komfortos, viszont akármennyire is ódzkodom tőle, egyszer az életben el kell menni, meg kell tapasztalni, ki kell próbálni milyen is az a bizonyos fesztivál-élet. Egyszer kipipáltam – jó volt, élveztem, amennyire ezt élvezni lehet, szép emlékként őrzöm magamban. De nem gondoltam, hogy lesz az az előadó, aki be tud csalni még egyszer egy ilyen helyre – pláne felnőttként. És volt. Mert látni kellett az Imagine Dragons-t még egyszer, újra érezni, milyen frenetikus a hangulat, amit csinálnak. És a Sziget épp ezt adta. Péntek délután izgatottan buszoztam a Hajógyári-sziget felé, hogy ott a férjemmel kézen fogva, megszerezve a karszalagot belecsöppenjünk egy olyan világba, ahol mindketten kicsit idegenül mozgunk, egy minipoliszba, ahol az önazonos fura figurák találnak otthonra, és ahol vendégül láttak bennünket – két másként furát – egy este erejéig. Nem győztük inni a necchálóba, rózsaszín szőrös köntösbe, kalapba és színesebbnél színesebb göncökbe öltözött, csillámporral és strasszokkal ékesített fiúk és lányok látványát (meg kellett állapítanom, hogy a lányok többsége vagy felsőt visel, melltartó nélkül, vagy csak melltartót – felső nélkül). Rácsodálkoztunk a rengeteg sátorra, az este hatkor tántorgókra, az éjjeli masszázssátorra, a fodrászatra, az ételárakra, a Dentista törött kerekű kocsijára, az óriás zsiráfra és zebrára, az élőszobrokra, a papírszékekre és repoharakra. Egyszóval a Szigetre.

Az első előadás, amibe belefutottunk, szintén hozta a tipikus fesztivál-hangulatot. A Frantics Dance Company táncelőadása közben kicsit mi magunk is betépve éreztük magunkat, ahogy néztük a fiúkat, akik átéléssel hajlongtak és ugráltak egymást kerülgetve. Eléggé elvont előadás volt, ez a többi néző arcán is visszatükröződött: egy lány, aki ránézésre hasonló életstílusban utazik értetlen fejjel várta, hogy ebből mi fog kisülni, ám mégis inkább eloldalgott.

Egy másik színpadon belehallgattunk a Fiúk zenei repertoárjába, ránk ez volt olyan hatással, mint az előzőleg említett lányra a táncosok: nem voltunk lenyűgözve. Rövid úton továbbálltunk, keresve a Nagyszínpadot, amit meg is találtunk, rajta egy érdekes, ám nem túl egyedi sráccal: Yungbluddal. Ránézve egymás után jutott eszembe a Green Day Billie Joe Armstrong-ja és Harisnyás Pippi. Valószínűleg az összes száma közül a legnyálasabb balladáját sikerült meghallgatnunk, amiért tinilányok ezrei csöpöghettek, mi viszont hamarost távolabbra húzódtunk, hogy kellő távolságból várhassuk ki, míg átrendezik utána a színpadot, hogy aztán átadja helyét azoknak, akik miatt jöttünk.

A sötétség leszálltával kezdett a Nagyszínpad előtti tér egyre zsúfoltabb lenni, így közelebb araszoltunk mi is. Végre közelgett az idő, hogy felcsendüljenek az Imagine Dragons első számának akkordjai. A színpadon megjelentek a fiúk, hogy elkápráztassanak minket. Imádtuk minden percét a másfél órás, érzelmi hullámokkal tarkított, energikus előadásnak és hallottunk mindent, amit csak szeretünk: I bet my life, Bones, Thunder és a kedvencem, a Radioactive. Hol összebújva, hol egymásba kapaszkodva, máskor ugrálva szívtuk magunkba az élményt. A blokkok között a kivetítőkön elég creepy videókat játszottak. A zene azonban fantasztikus volt, nem volt szükség Dan Reynolds meztelen felsőtestére ahhoz, hogy igazán élvezhessük a bulit. Még az sem szeghette kedvem, hogy jó fesztiválhoz mérten valakinek a söre az én lábamon landolt. Az Imagine Dragons kitett magáért mind hangzásban, mind látványban, beszippantottak, megforgattak egy körhintán és kitettek a K-hídon keresztül a városba.

Az egy órás hazaúton csak csendben mosolyogtunk, hallgattuk a fülzúgást és visszarévedtünk egy rövid időre ebbe a minipolisz nyújtotta varázslatos élménybe, hogy másnap felébredhessünk otthon, a saját ágyunkban, és újra furák lehessünk, ezúttal a hétköznapi emberek között.