Nem muszáj minden filmnek hihetetlenül bonyolult történettel, epikus fordulatokkal vagy épp mély mondanivalóval megspékeltnek lennie ahhoz, hogy élvezni lehessen. Az Elrabolva (Taken) tipikusan ebbe a kategóriába esik, hiszen ha őszintén vizsgáljuk a kérdést, a történet nem épp egy Shakespeare-királydráma, amiben a második rész sem hoz változást, és szinte biztos, hogy a harmadik sem váltja majd meg a világot. Ettől függetlenül még egy kifejezetten élvezhető film lett a folytatás, amely ezúttal Isztambulba kalauzol minket.
A sztroi ott folytatódik, ahol az előző film befejeződött: van egy nagy adag halott arab terroristánk, akik közül a fő kolompos apja kicsit a szívére vette a dolgot, szóval szeretné Neeson bácsi nemesebbik felét szétrúgni, valamint mellékes programként végignézetni vele, ahogy a családját megöli. Merő véletlenségből Neeson bácsinak épp abban a városban akad három napos megbizatása, ahol a feldühödött és bosszúszomjtól fűtött apuka is tanyázik sokadmagával.
Újabb véletlen fordulatként a család is beugrik apucihoz, majd beindul az akció: egyedül Kim marad szabadlábon, és apja utasításait követve mindent megtesz azért, hogy egyben viszontlássa szüleit. Oké, mint mondtam nem egy Shakespeare, de ettől a film még ugyanúgy élvezhető volt, mint az első rész.
Ennek pedig az egyik legnagyobb oka, hogy Liam Neeson igazi badass: a mély, kegyetlen hangja, az állandóan hidegvérű, kimért, profi beszédstílusa, valamint a tény, hogy főhős létére nem szarakodik, hanem üt és lő amikor kell egyszerűen olyan kellékek, amiktől ez a film jó lesz. Aki valaha játszott a Max Payne első két részének valamelyikével, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.
A Taken második része is egy akcióval, lövöldözéssel, autós üldözésekkel teletűzdelt film, ami nem nélkülözi az előző részhez kapcsolódó poénos megjegyzéseket sem. Talán az egyetlen negatívumként az elejét tudnám felhozni, amikor is kb.15-20 percig csak családi lagymatag plöm-plöm megy, de aggodalomra semmi ok, utána minden felpörög.