A világ legolcsóbb full-frame fényképezőgépe. Persze ez kicsit olyan, mint a világ legkedvezőbb luxusautója: ha már sokat áldozunk, még többet kifizetni nem olyan nagy ugrás, igaz, ha mondjuk egy 5-ös BMW árában adnak 7-est, az sokak számára nyithatja meg a feljebblépés kapuját. Különösen, ha ezúttal nem autókról, hanem fényképezőgépekről beszélünk.
Nem vagyok profi fotós, de napi rendszerességgel fotózok. Már megszereztem azt a tudást, amelynek köszönhetően a fényképezőgépek ’Auto’ üzemmódjától búcsút vehetek, tudom a képalkotás összefüggéseit, és örömet érzek, ha jó képet sikerül alkotnom. Ha a Sony A7-et vesszük alapul, mondhatni, tökéletes célközönség vagyok.
Kitekintés
A négykerekű világ hagyományos témái mellett mindig igyekszünk az Autó Pult olvasóit más világokba is elkalauzolni. A világ megannyi színt rejt, kedvenc gépeink pedig mindenhol ott vannak. Szeltünk már át távoli tájakat terepjáróval, randevúztattunk luxushajót luxusautóval, most pedig egy úttörő fényképezőgép fog találkozni egy úttörő autóval. A7 és i8 – elnevezésük alapján akár konkurensek is lehetnének, de barátok ők, a technikai megoldhatóság világának határait veszegető pionírok.
Ugyanis mindig van előre. Felfedeznivaló már nem a térképen vár ránk, hanem a technika és technológia területén, ahol a „Mit?” és a „Hogyan?” közötti hidat kell felépítenünk, hogy korábban ismeretlen vidékekre jussunk. A BMW-nél a cél valahogy így hangzott: olyan szuperautót építeni, amely egy takarékos hétköznapi kompakt modell egyszerűségével használható, épp olyan hatékonyan – de közben őrizze meg sármját a vezetés szerelmesei számára is. A Sony-nál is hasonló volt a recept: a profik által használt teljes méretű képszenzort belezsúfolni egy kisebb, tükör nélküli vázba, hogy az legalább olyan jól használható lehessen.
A BMW i8 és a Sony A7 sorozat bármennyire is távol áll egymástól műfaj tekintetében, jelzőkben gazdagon közösködnek. Mindketten a technológiai megvalósíthatóság határát feszítik tovább, a maguk módján úttörőek és hatékonyak is. Újítóként rengeteget tudnak, de egy teljesen új út első mérföldköveinek tekinthetőek – így fejlődésre is adnak teret. Mindenki boldog lehet, aki nem vágyik egy kis nosztalgiára: professzionálisnak tűnő, hatalmas gépre és mennydörgően zengő hatalmas V8-as erőforrásra.
Technológiai áttörés, alternatíva. Mindkét modell így fogható meg – egy olyan lehetőség, amely eddig nem létezett, és amely az eddigi legjobbak mellé bátran felsorakozhat. Nem biztos, hogy jobb, sőt, bizonyos területeken kevésbé tökéletes, viszont másban erősebb, és különlegessége mellett tulajdonságai is kiemelik a mezőnyből. Két tökéletes műalkotás a maga műfajában – teszttől és ítélettől függetlenül, kérdés nélkül.
A lelkes rajongók a fénygépezőgép-gyártók egyik legnagyobb célközönsége. Ők azok a hozzám hasonló emberkék, akik szeretetből és nem feltétlenül, vagy nem kizárólag megélhetésből fényképeznek. Akik hajlandóak arra, hogy az eddig használatos bridge gépet letéve tudatosan magukra vállalják a cserélhető objektívek cipelését, akik mindig jobbat és jobbat szeretnének. A tökéletesség sosem volt olcsó. És koránt sem szükségszerű. Ha fotózásról van szó, egy ügyesebb fix objektíves géppel, de pláne egy alap tükörreflexes/tükörnélküli fényképezőgép nagyobb átfogású objektívvel az igények 90 százalékát lefedi. Azonban sokan úgy érzik, hogy legtöbbször pont az a 10 százalék az, ami az egyszerű fényképezésből művészetet varázsol.
Lelkes rajongóként, főleg a magyarországi pénztárcákat figyelembe véve leginkább két lehetőségünk volt fényképezőgép-rendszer vásárlására. Vagy megvásároltunk egy APS-C szenzoros tükörreflexes fényképezőgépet, vagy ha úttörőbb szellemiségűek és eléggé kis/ügyes kezűek voltunk, akkor egy tükörnélküli rendszerkamerát. Már ez sem olcsó mulatság, 200 és 400 ezer forint között is otthagyhattunk akár egy kitobjektíves gépért, és akkor még nem beszéltünk az objektívekről. Ezt bővítette ki immár két éve a Sony egy világújdonsággal, az A7-tel, amely nem csak a világ első tükör nélküli full-frame, azaz teljes képmezős szenzorral rendelkező, autofókuszos fényképezőgépe, de egyben a kategória legkedvezőbb képviselője (a teszt időpontjában már 318 ezer forintos áron is hozzájuthattunk a vázhoz, a kit pedig 400 ezerért elérhető).
Persze ez még így is meglehetősen nagy befektetésnek tűnik, viszont cserébe olyan gépet kapunk, amelyet sok profi fényképész is szívesen használ. Vagyis egy olyan eszközünk lesz, amelynek a képminősége nem igazán szorul fejlesztésre, vagyis nála a későbbiekben sem kívánunk jobbat. Persze a legokosabbak akkor vagyunk, ha legyintünk a fejlődési útvonal mítoszra. Tesztek alapján döntsük el, hogy milyen képminőséget szeretnénk, válasszuk ki hozzá a nekünk legmegfelelőbb, legügyesebb megoldást, gyűjtsünk rá, ruházzunk be és legyünk boldogok egy életre. Persze képbe jön az objektívek kérdése is, viszont esetükben komoly könnyebbséget jelent, hogy a jó darabok általában 20-30 százalékos értékvesztést követően megőrizik értéküket, a legendássá váló példányok pedig egy-két évtized elteltével még drágábbak is lehetnek. A nemzetközileg élénk használtpiacon eladhatunk és értékesíthetünk is jó minőségű darabokat, óriási áttörés ugyanis nem igazán lesz a technika ezen oldalán.
Itt jön kapóra a Sony által is előnyben részesített megoldás, vagyis, hogy a gépvázba szerelik a rázkódáscsökkentést, melynek köszönhetően a régi objektívek tulajdonosai (egy átalakítóval) teljes funkciókkal tudják használni az új gépen is a régi jó lencséket. Erre szükség is lehet, a teljes képérzékelős Sony objektívek választéka ugyanis még mindig kissé szűk a Nikon vagy a Canon lehetőségeihez hasonlítva, de folyamatosan üdvözítő bővülésnek örvendhetünk. A gyári objektívek viszont méregdrágák, még a neves konkurensekhez viszonyítva is, igaz, cserébe minőségük is minden kétséget kizáróan kiváló, amelyet a másik tesztgépünkre szerelt (250 ezer forintos) 35 f/2.8-as fix objektív bizonyított.
Miközben az A7 elérhető közelségbe hozza a belépőt a teljes képérzékelős kategóriába, a tesztünkön ugyancsak helyet kapott A7S már kimondottan a profik kiszolgálására született. A megapixelek nem a minőség mércéi, sokan viszont felkaphatják a fejüket, hogy a jóval drágább 670 ezer forinttól elérhető 7S a belépőmodell 24 megapixelével szemben 12-őt mutat fel. Azt viszont makulátlanul kitölti, olyan érzékenységgel, hogy szinte teljes sötétben is kézből fotózhatunk vele, és a videósok is örülhetnek kiterjesztett funkcióinak.
Ez viszont nem egy hagyományos értelemben vett teszt. Ismételni ugyanis mi nem szeretjük magunkat, mint ahogy ámítani sem. Professzionális mérésekért és összehasonlításért érdemes fellapozni a DPReview tökéletesen részletekbe menő cikkét mind az Alpha 7-ről, mind pedig az Alpha 7S-ről, és ne feledkezzünk meg a harmadik testvérről sem, az Alpha 7R-ről (ezúttal magyarul). Érdekes, és fontos tapasztalatokat viszont mindkét géppel szereztünk.
Először is a full-frame kialakítás. A nagy képérzékelő tagadhatatlan előnyökkel jár: kivételes minőségű fotók a (megfelelő fényképezéssel) tűéles képekkel, kimondottan nagy dinamikai tartomány, valamint – igény szerint – a háttér nagyobb mértékű elmosása, vagyis a fotóalany kiemelése. A hátrányok között a nagy jelzőt az árcédula mellett a méret is megkapta, ráadásul hasonló távolságra történő fotózáshoz „messzebbre látó”, azaz arányaiban nagyobb objektív is kellett. Nos, egy terhet a Sony újdonságával levehetünk a vállunkról.
A szinte egybeöntött fém hatását keltő váz ugyanis koránt sem nagy, és a hozzá tartozó objektívek is arányaiban kisebbek. Ez talán csak egy professzionális fotós fellépésnél nem előny, aki viszont cipelt már egész rendszert a hátán vagy szaladgált végig egy autószalont hatalmas gépekkel, az tudja, hogy ez fél siker. Egy példa, maradva az Autó Pultos életünknél: a fotózáshoz használt Nikon D7100-asomat még a legkisebb fix 35-ös mindenes objektívvel sem tudom biztos helyen elhelyezni egy autóban. Általában a kesztyűtartóban és egyik rekeszben sem fér el, így menetpróbák alkalmával (ha nincs kire bízni), szabadon hánykolódni kényszerül valamelyik ülésben, potenciálisan megnövelve a sérülés kockázatát. Nem így a két A7, amelyet még kisebb kesztyűtartókba is be tudtam zsúfolni.
A kisebb méret mellett kiváló képminőségnek is örvendhetünk, főleg, ha a gép kissé agresszívan elmosó JPEG feldolgozó motorja helyett magunkra bízzuk RAW-ból a képek előhívását. A két gép két objektívvel érkezett – ezúttal is elmondhatom általános tapasztalatunkat. A zoom objektívek sokoldalúsága megkérdőjelezhetetlen, ám a minőségre és a művészi lehetőségekre ennyire ügyelő felhasználók számára valószínűleg jobb döntés, ha a 28-70-es kit vagy a 24-70-es F4-es jobbik standard zoom objektív helyett igény szerint a kiváló fix 35 vagy fix 55 mellett döntenek, a zoomot pedig tetszés szerint a lábuk használatával megoldják. Lehet, hogy potenciálisan kevesebb elkapott kép lesz, azok viszont garantáltan olyanok lehetnek, amiért megnyaljuk mind a tíz ujjunkat.
A tükör nélküli gépek sajátossága, hogy a valóságot mutató optikai kereső helyett elektronikusat kapunk. Ezt a profi tesztelők általában hiányosságnak szokták felróni, én inkább rugalmatlanságnak mondanám. Felbontásban és használhatóságban ugyanis már tökéletes szintre fejlődött ez a megoldás is, és sötétben lehet, hogy zajos képet továbbít, viszont a fényerő felturbózásával segít látni és célozni. Emellett azt a képet látjuk benne, ami elkészül, így a finomhangolást is „menet közben” el tudjuk végezni.
Nálunk ez azt jelentette, hogy a szokásos ’fotózok, megnézem, jaj, süt a Nap, tükröződök a kijelző, árnyékra fordulok, silabizálok, állítok, fotózok’ körciklus leegyszerűsödött egyszerű ’állítok, fotózok’ minőségűre. Emellett számos hasznos funkció mellett a manuális objektívek használatát gyerekjátékká teszi az éles tartomány különböző színnel történő kijelzése.
Ha már élesség: az autófókusz rendszer hajlamos vadászni, különösen kevés fényben dolgozik többet a tárgy megtalálásán, mint az általunk használt Nikon gépek, viszont beállást követően az esetek nagyobb részében találnak tökéletesen pontos fókuszt, ami különösen nagy fényerőknél nem mellékes.
Eddig kizárólag pozitív jelzőkkel illettük a gépet, amit meg is érdemel a kivételesen jó ár-érték arányú A7 és a célszerszámként kivételesen ügyes A7S is – de fontos szólni a negatívumokról, a végén egy kis kitétellel. Haladjunk sorban: ergonómiailag a kisebb váz egyben kisebb fogást is jelent. Ennek ellenére egészen jól kézbe illik a modell, de néhány gombot/tekerőt a hozzám hasonlóan nagy kezűek vagy túl kicsinek vagy nehezen megközelíthetőnek találnak majd.
A kategória hagyományosabb képviselőihez képest mindkét gép kissé lassú. A bekapcsolásnál is várni kell, egyes funkciók lassan érhetőek el, illetve mozgás fotózásához sem a fókuszrendszer, sem pedig a gép működési struktúrája nem teszi tökéletessé az A7-et. Ha ez a célunk, érdemes máshol keresgélnünk, viszont statikus fotókban nagyon erős a modellcsalád: briliáns képminőséget csalhatunk ki vele és minden kép valóban olyannak sikerül, amilyennek megkomponáltuk. Az élőképes nézet is kiváló, a jó és kellően gyors keresővel dolgozva pedig azonnal a végeredményt örökíthetjük meg, csökkentve az utómunka mennyiségét.
Hogy a negatívumok miért nem számítanak annyira hangsúlyosan? Mert a Sony – bizonyítva, hogy bizony nagyon komolyan gondolja a piacra való betörést – mindössze egy évre rá bemutatta az A7-es trió harmadik generációját, tökéletesen megválaszolva az összes kritikát. Az újdonság öttengelyes stabilizátora már önmagában nagy előny tud lenni, amelyhez csatlakozik az AF továbbfejlesztése – a gyártó 30 százalékos javulást ígér statikus használatnál és 50 százalékosat mozgó tárgyak követésénél.
Emellett a váz nagy részét is átdolgozták, jobb kezelhetőséget biztosítva. A javulás valamivel nehezebb testet eredményezett – de mindennek megvan a maga ára. Így a második generációnak is, amely az árban is tetten érhető. Újdonsága és fejlettsége miatt az A7 II ugyanis átlagosan 200 ezer forinttal drágább, mint továbbra is elérhető elődje. Hogy megéri-e a különbséget? Talán hamarosan azt is megvizsgáljuk.