2017. November 24., Péntek

Álomháború

E-mailNyomtatásPDF

Sucker Punch

Mi vonzott be erre a filmre? Belenéztem a jelenleg vetített filmek listájába és ezen a címen akadt meg a szemem, gyorsan kerestem előzetest, ami pont annyira csigázott fel, hogy e film mellett tegyem le a voksom. A rendező neve előzetesen garancia lehet arra, hogy látványos jó filmet láthassunk, ugyanis Zack Snyder (Holtak hajnala, 300, Watchmen, Az Őrzők legendája) aki már bizonyította, hogy bele tud nyúlni a tutiba. Filmjei mind látványosak, bár sztoriban erősen különböznek (meg azért unalmas lenne, ha mindig ugyanazt vagy majdnem ugyanazt a sztorit kapnánk tőle). 

Úgyhogy meg is látogattam a legközelebbi mozit és jegyet váltottam a filmre.

Az első sokk már hónapokkal a bemutató előtt ért, amikor megláttam, hogy a magyar cím Álomháború lesz. Megszoktam már, hogy az esetek 90%-ában köze nincs az itthon adott címnek a fordításhoz, de most még a szokásosnál is jobban mellélőttek.

Véleményem szerint egy kicsit félrevezető, hiszen tavaly nyáron láthattunk “igazi álomháborút”, ha elmentünk megnézni Christopher Nolan Inception-jét (Eredet). Nos, a Sucker Punch-ban szó sincs semmiféle koppintásról, vagy valami agyament, Asylum szintű feldolgozásról - bár erre már Snyder, illetve a Legendary Pictures is garancia.

Mielőtt visszatérnénk a filmre, szeretném elmagyarázni, mi is az a sucker punch: egy olyan jelenség, amivel már szinte biztos, hogy mindenki találkozott, sőt, át is élte. Egyszer egy feliratban “csicskapofon”- nak keresztelték el, ami talán közelebb áll a jelentéséhez, de még mindig nem a legpontosabb. Szóval, a sucker punch az a jelenség, amikor egy férfi/nő egy társát csábítja, messzemenő végletekig elmenve, kihasználva a másik megbabonázott állapotát, majd a végén az orrára koppint, és nemes egyszerűséggel elsétál. Így talán kicsit könnyebb lesz megérteni a filmet, amely egyébként szórakoztató és kellemes kikapcsolódást nyújt.

A kezdés nálam a talán minden idők (egyik) legjobbja volt, semmi szöveg, csak a film és a zene (Sweet Dreams feldolgozás, ezúttal Emily Browning előadásában, aki nem mellékesen a film főszereplője), tisztára olyan volt, mint egy darkos videóklip, úgyhogy itt már éreztem, hogy valami különlegeset fogok látni. A sztori kissé sablonosan indul, lány, akinek meghal az anyja, gonosz nevelőapához kerül, elkövet valamit (itt éppen véletlenül a testvérét öli meg) ami miatt a nevelőapa sikeresen elmegyógyintézetbe viheti a lányt. A sztori ezek után fel fog erősödni, jó lesz, de azért ne várjunk tőle csodákat.

Második negatívum: Akkor most ez egy elmegyógyintézet, vagy egy Night Club, mert a váltás kissé fura volt, hogy hirtelen egy teljesen igényesen berendezett helyet láthatunk az után, hogy láttuk az intézetet. Első kikacsintás a nagy sikerű Eredetre, mert ez tekinthető egyfajta első álomszintnek.

Az alapkoncepció hasonló, de merőben eltér. Míg Nolan esetén az emberek ténylegesen lemerültek újabb és újabb emberek tudatában, addig BabyDoll csupán a fantáziájában harcol, mely teljes mértékben felszabadítja, ezáltal olyan táncot tud lejteni, hogy mindenki figyelmét magára vonja, mialatt társai végrehajtják a hadműveletet.

Amikor BabyDoll először kerül át az említett fantáziavilágba, felpörögnek az események. Találkozik a bölcs emberrel, aki segít neki abban, hogy miképp fog tudni megszökni és bele is csöppenünk az első látványos akciójelenetbe. Annyira látványos volt, hogy féltem, hogy túl magasra teszik ezzel a lécet és a következő akciójelenetekkel nem fogják tudni megugrani (nem kell megijedni, meg fogják ugrani).

A későbbiekben többször ismétlődik meg a harc, mely alatt a külvilág eseményei megfelelő módon reprezentálódnak BabyDoll fantáziájában is. Ezt olyannyira jól oldották meg, hogy bár nem látjuk, mi történik “odakint”, mégis pontosan tudjuk.

Ezzel láthatjuk is a film legnagyobb erősségét, a látványvilágot: fantasztikusan kidolgozott harc, megfelelően tálalva (eredetileg 3D-s lett volna, de állítólag gyenge minőségűnek tartották a 3D-s anyagot ezért lett „csak” a megszokott 2D-s).

A másik nagy erőssége a filmnek a soundtrack volt, ugyanis kiváló zenéket sikerült összeválogatni a filmhez amik remekül illeszkedtek a történésekhez. A látványvilágot és a soundtracket összeadva igazi adrenalinpumpáló akciófilmet kapunk.

Harmadik (utolsó) negatívum: A befejezés számomra elsőre kissé furcsa, érthetetlen volt, de átgondolva a filmet azért sikerült értelmezni.

Itt nem értek egyet Tibivel: amikor a bölcs elárulta az öt dolgot, mely a szökéshez kell, sejtettem, hogy a végén lesz valami turpisság. Mivel nem vagyok kifejezett happy end mániákus, így nálam abszolút befutó volt a lezárás.

Végül vessünk egy pillantást a karakterekre is: a főszereplő lányok kellőképp szexik és akcióra éhesek (azért nem félreérteni), a bölcs öreg hozza a szokásos „pár jó tanácsa mindig van” sablont, a főgonosz pedig elmegy a szokásos pénzéhes gonosz szerepében.

Sucker Punch

Kis furcsaság (semmiképp sem negatívum), hogy szinte mindenkinek valamilyen álneve van (a főgonosz „Blue” vagy a lányok közül „Blondie” vagy Rocket”).

Tibi szerint

A film tőlem a kiváló látványvilágért, a kiváló soundtrackért és a nem kiemelkedő, de jó sztoriért, a kevéske gyenge negatívumokért megérdemel egy szép 95%-ot. Nálam ez egy kötelező film lett, helyet érdemelve a kedvenceim között.

Zoli szerint

Szexi, angol elit iskolai egyenruhát hordó, tűsarokban orbitális fegyverekkel hancúrozó tinilányok? És nem pornó? Hát naná! Kétségtelen, hogy mindenki kiélheti az összes, még egészséges mértékben pedofil hajlamait a film alatt, valamint a látványvilágra sem lehet okunk. Tylar Bates a Watchmen után ismét remek zenét komponált Snyder-nek, szóval tényleg nem lehet okunk panaszra. Persze aki úgy ül be, hogy valami komoly és világmegváltót akar látni, az csalódni fog. Ez a film szórakoztat és kikapcsol, de azt teljes mértékben. Részemről 8 pontot kap. 


Címkék: álomháború | film | kritika | sucker punch | vélemény

Share/Save/Bookmark